CSAPRA MÉG

Csordultig kis-haver
Óborból, hogyha kell
Óborból nincs elég
Üss egyet csapra még

Más téma esdekel
Mondd azt, hogy dalra fel
Mondd azt, hogy kék az ég
Lá-lá-lá.., nyitni kék

Vérszomjas zord halál
Szólítsd és megtalál
Kaszával rád-suhint
S fej repül, mint a pinty

Tükröztél vén tükör
Szédült vagy, mint a kör
Megkergült gólyaláb
Nyársonsült délibáb

Csordultig.., van remény
Óborból tölt a fény
Óborból nincs elég
Üss egyet csapra még

         ***

MÍG MINDEN MÁS

Anyám szép pete volt
Apám csak egy ondó
Kromoszómám: XY
Míg minden más borongó

Lelkem ojtva vagyon
Törőm hangos, porít
Lázam épp hogy csak mérhető
Míg minden más kiborít

Testem egyre fárad
Dalból tempót merít
De egy félszó most lepattan
Míg minden más szétfeszít

Csókod még felderít
Hangod lágya selymes
Csodaszép e melódia
Míg minden más is teljes

         ***

KRIZANTÉM

Kertemben az éjjel
Dúvadak tanyáztak
Ahol a semmiért
Mindent lecsináltak

Porhanyós bakhátra
Hiába vetettem
Ha virágim szirmait
El kell most temetnem

Mért is e bosszú? Jaj
Kinek, s mit vétettem
Perzselém, mint tarlót
S lassan felégettem

Más tavaszra vágyom
Láttassék diadém
S mi alá befekszem
Nőjön rajt' krizantém

        ***

TAPINTS MEG

Eső szemekézik
És minélte jobban
Éghetne rőzseláng
De sehogy se lobban

Kisértsen gyertyaláng
Míg imámat mondom
Meghívott szerelmek
Mind itt a porondon

Kórusban üvöltik
S mit hallok, oly kevés
Távolból intenek
De az is mind ködbe vész

Nem hallok, nem látok
S bár érezni érzek
Vágyak illatából
Egy csipetnyit kivérzek

Azt mondtad: Szeretlek
Ó, ki az a bolond?
Tapints meg ez-egyszer
S már nem kaphatsz pofont

            ***

MESKETÉIM CSOKRA

Mézga Aladár, ki most is csőpost' játszik
Mekk-mesterünk vízben, s vígan zongorázik
Mazsolának kerek, türpincs malac-orra
Süsü-sárkány seggét titkon szimatolja

Vízipók sok-szemmel lát meg egy nagy-csodát
Kukori hogy gyűri, s tépázza Kotkodát
Házból Frakk kiűzte a lusta cicákat
Ho-ho sem rest, ha majd új-bottal pecázhat

Döbrögi uram még sok verést kihever
Frédinek a Béni örökzöld kis-haver
Hülyére venné Hókuszpók a törpöket
Egy nyúl kockás-füllel szelé a kék eget

Feneséges urát Tóni kiszolgálja
Gumimaci-szörpből buzgón megkínálja
Gyalog-kakukk lám, a mérföldeket rója
Azért lett a faló, hogy lehessen Trója

Mapech-show zenéje fülembe bemászik
Tom és Jerry után Micimackó fázik
Mese-mise-meskete jó hét-fogással
Fuss versenyt a rátóti csikótojással

Hakapecit Maci-Laci célba-veszi
Gombóc-Artúrt tányérjába beleteszi
Spongyabobnak mindene a kockanadrág
Magas égbolt felakasztva, nem szakad rád

                       ***

MIJASZÖSZT

Büszkén fityeg a talizmán
A rab Ali arab sejk farizmán
Hello, Blue Bell! Hol a kincs?
Aki bújt, aki nincs.., fakilincs

Alikám, már fő az étel
Csupa bab, mert ürü nincs
Kapsz utána, s rághatsz bétel
Kegyelem hátán szök' a lincs

Ajatollah spéci Urbán
Sosem volt a fején turbán
Mijaszöszt hord, kendő-sálat
S térdig érő nagy-szakállat

Messzi van-é ide Bábel
Kérdi Bikk Makk, s fia Ábel
Százezer kővetés parittyán
Oda mész? Ez még csak Pakisztán

           *** 

KIÉ EZ A HAZA

Bugyuta a nép itt
Még csak meg se rebben
Mert amiben bízott
Alig csordul, cseppen

Kié ez a haza
Aki lakja s féli
Vagy aki szarát is
Színaranyként méri

Ha az okos elmegy
Puszta lesz itt minden
Nemcsak amit látunk
Fejben, tervben, s hitben

Én már hova mennék
Sír szekerem rúdja
Szúvak percegik már
S a' sincs, aki húzza

Még-ha volna is egy
Kit szépen megkérnénk
Az is addig húzná
Míg haza nem érnénk

        ***

VÁNDORBOTRA

Bambulni csak bambul
És horpaszodik, satnyul
Nem érti, mi van most
Hol csőre-tölt a vaknyúl

Zendülni már zendül
De egy-húron nem pendül
Tüntet, mert rossz neki
Egy jobb életért rezdül

Rejtőzni, ha rejtőz'
Már nem szól, nem is fertőz
Tüskék tövisében
Sok indulatot felfőz

Baktatni még baktat
S ha itt már nem is lakhat
Vándorbotra sarkall
Mert kis-tüzet sem rakhat

         ***

FATÁLIS

Fatál is fatális
Hiányzik hozzá a
Merni merő merő
S együtt mily banális

Járna még kanál is
Ami a betevő
És amit megennél
Viszi a kanális

      ***

ÁLDASSÉK

Áldassék a neved
Áldassék Istenem
Míg egy ember él a földön
Te vagy a mindenem

Ott leszel az új nap
Fénylő sugarában
És mint sötét éji őrszem
Álmok viharában

Őriztél hitemben
Adtál akaratot
Mégis tüzét szíttad annak
Aki már megtagadott

Elpártolt mellőled
Mások kárán hízik
Régtől hátat fordít, mert a
Párt szavában bízik

     ***

Cövekrevert Benedek mélabús igaztörténete (5. rész)

                                        Beszélgetés a kapitánnyal

— Maradjon ülve – szólt a kapitány – és mellőzük az üdvözlő kézfogást, mert ez már nem szokás minálunk. – Leült Benedekkel szemközt és kicsit végigmustrálta, mielőtt újból megszólalt. Benedek úgyszintén. – "A kapitány olyasmi magas lehet, mint én, csak a keze, és lába hosszabb az enyéimnél, és sokkalta véznább tőlem, a feje viszont szakasztott az enyém, akár még az öcsém is lehetne" – morfondírozott Benedek. 

A kapitány folytatta: — A kódom H-a3-17586, hívó-nevem Pilot zx23. Önt direkt nem szólítottam a földi nevén, mert úgysem emlékszik rá, és egyébként is fölösleges lenne összezavarnom. Egyelőre Földi-halandó lesz a neve, majd miután a genetikai központban túl jut minden vizsgálaton, az adatbázis-robot közölni fogja az új nevét, szolgálati beosztását, és a helyet, ahol dolgozni fog. 

Gondolom, egy kicsit furcsálja, hogy az anyanyelvén közlöm a mondandómat, és mielőtt erről bármit is kérdezne, megadom a válaszokat azokra a gondolatban feltett kérdésekre, amik most éppen megfogalmazódtak Önben. Az Iris bolygó már középidősnek tekintendő, de így is – földi léptékkel mérve – 780 millió évvel öregebb a Földnél. A Föld bolygó most egy jelentős változás előtt áll, egy dimenzióval föntebb fog lépni a bolygók közti térdimenziók hiearchiájában. Mi jelenleg még két dimenzióval vagyunk a Föld fölött, amikor bekövetkezik a változás a földön, már csak egy dimenzió fog elválasztani minket, s ha a Föld irányadó kormányainak szövetsége úgy akarja, akár még fel is vehetik velünk a kapcsolatot, mert az Iris bolygót meg fogják találni, ha nagyon kutakodnak. 

Nem kell csodálkoznia azon, hogy magyar nyelven kommunikálok Önnel, mert az Iris teljes népessége ezt a fő nyelvet beszéli. Természetesen beszélünk más nyelveket is, de telepatikus úton is kommunikálunk, ha az a célravezetőbb. 

A földi humanoid civilizáció megteremtése az Iris egyik kiemelt projektje volt egykor, az első kutatóbázisunkat 50 millió évvel ezelőtt a Mongol-fennsíkon hoztuk létre, akkor ugyan élt már néhány előemberfaj a földön, melyek az orángután majomfaj különböző genetikai mutánsai voltak, de mára már többnyire kihaltak, mert nem voltak igazán fejlődésképesek. Miért mondtam azt, hogy többnyire? Mert az állandóan hófödte magas hegyek birodalmában kis kolóniákban még ma is él a jeti, tehát az előemberek közül ez az egy mutáns faj élte túl a változásokat, és annak köszönheti jelenlegi létét, hogy máig sikeresen elzárkózott a földi civilizáció elől. 

A mi első kutatóbázisunk csoportja megpróbálta a különböző mutáns földi előemberfajokat keresztezni az Iris bolygó humanoid fajával, de ezek a hibridek sem váltották be a hozzájuk füződő reményeinket, mert ahelyett, hogy békésen sokasodtak és okosodtak volna, ezzel párhuzamosan háziasították volna a számukra szükséges állatfajokat, létrehozták volna azokat az intenzív termesztésre alkalmas növényfajokat, hogy azokkal a létfenntartásukat biztosítsák, inkább egymásra vadásztak, egymást ették, és bármennyire is beléjük kódoltuk genetikailag a szaporaságot és a leleményességet, néhány millió év után nyom nélkül kihaltak. 

A mai civilizált földi ember ősei az Íris bolygó egykori fiatal, de már ivarérett földi telepesei voltak, akiket (pontosan 50000 női és 50000 férfi humanoidot) az Iris a második hullámban, s mintegy 20 millió évvel ezelőtt küldött le azzal a céllal a Földre, hogy az Iris mintájára hozzanak létre 26 stabil kolónát, majd saját belátásuk szerint, vagyis az Iris közvetlen irányítása nélkül, népesítsék be ezt a bolygót, mert nálunk akkor már a túlnépesedés miatt nem volt lehetőségünk a normális szaporodásra. 

A földi telepesek Önök szerint magyarul beszéltek, de mi úgy mondanánk, hogy az Iris bolygó humanoid szülöttjeinek egyik kommunikációs formája ez az ősi beszélt nyelv. Valaha a 26 hun törzs szövetsége – még mielőtt az ősi fészket (a Mongol-fennsíkot) elhagyták volna – törvénybe iktatta, hogy a rovásírást a jövőben kötelezően minden tözsnek alkalmaznia kell, mert a nyelv állandóan alakul, változik, de az írás megmarad. S hogy majdan a földrajzilag egymástól nagyon távoli helyeken megszületett nemzedékek továbbra is tudjanak egymással jól kommunikálni, a rovásírást mindvégig meg kell őrízni. 

Hogy az Iris akkori vezérkara mit és hol rontott el a földön, azt ma nem tudjuk korrekten megfogalmazni, de egy biztos, hogy a földi humanoidok által létrehozott civilizáció fejlődése egy teljesen más utat járt be, mint az Iris-féle evolúció. Jelenlegi kutatásaink azt támasztják alá, hogy az Irisről a Földre áttelepített humanoidok génkészlete nagyon gyorsan, néhány ezer év leforgása alatt felhígult, és elkorcsosult. Ennek egyetlen logikus magyarázata az lehet, hogy a földi humanoid hibridek faja, vagyis a földi előember és az Iris humanoidok keresztezéséből mesterségesen létrehozott faj egyedei mégsem haltak ki teljesen, hanem a második hullámban az Irisről érkező telepesekkel keveredhettek. S a továbbiakban – felrugva az Irisen megtanult és alkalmazott tenyésztési rendszert – spontán módon párosodtak, így különféle instabil hibridpopulációk létrejöttét determinálták, melynek egyedei a heterózis-hatás következtében a belső genetikai értéküket tekintve egymástól nagyfokú eltéréseket mutattak. Az életképességet alátámasztó kezdeti vitalitásbeli plusz hamar elszállt, a különbözőképpen örökölhető tulajdonságok követhetetlenné tették az előrelátást, az újabb genetikai variancasorozatok egyre több selejtet produkáltak, és ez tendencia a mai napig fellelhető a földön. Míg az Iris népessége még ma is jól tartja a 2,2-2,5 selejtszázalékot, addig a földi népesség 98,5 százaléka eleve selejt. Az a fennmaradó másfél százalék nem tudja megszerezni a vezetést a Földön, ezért állnak ott, ahol állnak, s csoda, hogy még egyáltalán létezik a Földön humanoid civilizáció.

— Kapitány úr! Miként lehet az, hogy engem, egy senkit, az Iris bolygó érdemesnek tart arra, hogy önöknél éljek és dolgozzak – kérdezte Benedek.
— Tudtam, hogy ezt fogja kérdezni. Ön, a sok ezerszeres génmutáció ellenére is, megőrzött és hordoz néhány olyan stabil gént, ami a 20 millió évvel ezelőtti Iris-humanoidokat jellemezte, s amire nekünk most nagy szükségünk van. 

Körülbelül ezer évvel ezelőtt vettük észre, hogy a népességünkben akkumulálódott egy káros génhatás, ami a születő egyedeket, a korábbi tendenciát nem folytatván, erőteljesebb növekedésre sarkallta. Az elmúlt ezer év alatt az átlagos testmagasságunk 138 cm-ről 175 cm-re nőtt, ez megengedhetetlen, a tenyésztésben elsőrendű célunk, hogy a növekedést azonnal megállítsuk, majd radikálisan és rövid időn belül visszavezessük az normál alapállapotra. 

Miért fontos ez? Nálunk millió évekre visszamenőleg minden használati tárgy, ruhanemű, bútor, lakás, közlekedési eszköz, satöbbi egy ősidőktől előírt szabvány szerint készül, a jelenlegi tendencia ugyan szükségessé tenné a szabványelőírások megváltoztatását, de mi mégsem akarunk azon változtatni, mert a kutatásaink eredményei arra a megállapításra vezettek, hogy a magasabb humanoidok, egy rosszhatású gén aktivitásának következményei, ezért mindent el kell követnünk, hogy az új populáció már ne rendelkezzen ezzel a hibás génnel. 

Megállapítást nyert, hogy ez a növekedést serkentő gén szisztematikusan együtt jár különböző keringési zavarokkal, agy- és szívinfarktussal, csökkent fizikai állóképességgel, csökkent szellemi aktivitással, akaratgyengeséggel, depresszióra és önpusztításra irányuló hajlammal, drogfogyasztással, fokozott evési kényszerrel és hízással, és az erőtlen végtagok egy teljes életöltő alatti állandó nyúlásával. Ha nem akarjuk, hogy az Iris népessége egy üresfejű, egy mindent felzabáló, pókhasú, ugyanakkor egy jelentősen megrövidült életet maga előtt látó, pálcikalábon járó, erőtlen, depresszionált és degenerált humanoidok gyülekezete legyen, drasztikus lépésekre van szükség. 

Az Ön 148 cm-es magassága, a rövid és erős végtagjai kiváló genetikai anyagra vallanak, amit mindenképpen hasznosítanunk kell. A testsúly per tömeg aránya jelen pillanatban még közelről sem ideális, de bízunk benne, hogy a mi étrendünkhöz és étkezési kultúránkhoz alkalmazkodván, hamar be fog állni az ideális értékre.
— Szóval..., hát, ... tenyészbika lesz belőlem? – fanyalgott Benedek, de azért észrevétlenül kihúzta magát a kagylófotelben. Már látta lelki szemei előtt a pucér humanoid csajokat, amint majd lihegve sorban állnak a szobája előtt, csakhogy mielőbb dákóvégre kerüljenek. Most nem gondolt arra, hogy a kapitány tud a gondolataiban is olvasni, a pajzán gondolatok valahogy erősebbek voltak annál, mintsem hogy óvatos legyen.
— Az egészséges és ösztönös szexuális reakciók is ugyanúgy múlóban vannak már nálunk, mint a képzelet-szülte, illetve a helyzetből adódó humor. Ezekre a génekre is szükségünk lesz, és ezért is remélem, hogy "aranyhalat" fogtunk Önben. De most be kell fejeznünk a beszélgetést, mert rögtön az Iris légterébe érkezünk. Maga maradjon itt a szobában, miután leszálltunk, egy küldöttség fel fog jönni Önért a gépre, és elkísérik a tenyésztői centrumba, azaz a genetika városába. Akit (alias Bodrit) is magával viheti.

   A kapitány köszönés nélkül eltávozott. Benedek érezte (a Bodri is), hogy a gép gyorsan és hangtalanul süllyedni kezd. Kinézett az egyik ablakon, egy végeláthatatlan őserdő fölé közeledtek, aztán látott egy óriási üveggömböt, aminek a tetején kitárult egy szabad, köralakú nyílás, amin át leereszkedett a TURP. Egy márványozott burkolatú kis téren landoltak, ahol már feszes vigyázban és egyenuniformisban várakozott a fogadó küldöttség. Nagyon mulatságosnak tüntek a nagy fejükkel, nyúrga alkatukkal, a pókhasukkal és vékony pipaszár-lábaikkal. Csalódás ült ki az arcára, mert egyetlen női humanoidot sem látott köztük.

                                                  ***

Cövekrevert Benedek mélabús igaztörténete (4. rész)

                                          
                                           Egy másik világ küszöbén

   Az a rövid epizód, amiről Benedek úgy gondolta, hogy éppen akkor szállt mennyekbe a lelke, egy csöppet sem fedte a valóságot.

Amikor elkezdődött a képzeletbeli visszaszámlálás, főhősünk egyáltalán nem félt, csak szorongott, és roppantul izgatott volt, mert nem tudta, mi vár rá, s mert egy olyan útra indult, amit még korábban nem járt meg. Minden érzékszervét kitárta, de csak szerinte, mert a szemét az első néhány másodpercben ösztönösen lecsukva tartotta. Egy erősen kavargó és egyben szippantó szelet érzett lesüvölteni a magasból, ami egy áttetsző és közel 80 centiméteres átmérőjű gégecsőből áramlott feléje, s ami aztán felszaggatta a földbe-vert cövek kötélzetét, majd felkapta őt és a csőben tovaröpítette az ég felé. Miután lecsendült ez az óriási felhajtóerő, kinyitotta a szemét, és egy felvonóban találta magát. Körülnézett, a jelzések, a gombok és a felírat mind egyértelmű volt Benedek számára, ezért megnyomta az egyes gombot. Rögtön felugrott egy másik felirat, de ennek a szövegét már egy narrátor-hang mondta: — Ha szeretné tudni, hogy hol van, nyomja meg a kettes gombot. – Benedek megnyomta a kettes gombot. Aztán egy kis sistergés-szerű hangot hallott maga mögött, ezért hátrapillantott. Az ajtó-fölötti szűk térben egy beépített monitoron, vagyis a képernyőn megjelent egy férfifej, amelyen nem volt semmi különleges, olyan volt, mint bárki, de élő embernek tűnt, nem afféle 3D-s módon készített virtuális rajznak. A férfifej megszólalt: — Üdvözöljük Önt a neuron-vezérlésű TURP 1023-as fedélzetén. Ha úgy gondolja, hogy maradéktalanul el tudja majd fogadni a feltételeinket, nyomja meg a hármas gombot. Ha nem kíván velünk megegyezni, és inkább a keserves földi halált választja, nyomja meg a négyes gombot. – Benedek a hármasra voksolt, ezért azt nyomta meg. 

Ezt követően a felvonó elindult, és a következő felső szinten megállt. Az ajtó automatikusan kinyílt, Benedek előrehajolt, alaposan kinézett, de semmit sem látott, csak nagy feketeséget, ezért nem mert kiszállni a semmibe. Hirtelen  kutyaugatásra lett figyelmes, s mire az agyáig hatolt a felismerés, már mellette is termett hűséges pulija, a Bodri. A szeméből határtalan boldogságot olvasott ki Benedek: — Eddig még csak rendben is volnánk, de te, kiskutyám, honnan a fészkes fenéből keveredtél elő? – Bodri csak csaholt örömében, ugrált fel minduntalan a gazdira, és nyalta mohón Benedek kezét, mintha csak azt mondaná: "Ne félj gazdám, itt végre jó helyen vagyunk." Aztán a felvonó ajtaja ismét bezárult, egy hang arra szólította fel a felvonó utasát, hogy nyomja meg az ötös gombot. Benedek megnyomta, mire a felvonó ismét felfelé indult és a következő szinten megállt, és mielőtt még az ajtó újra kitárult volna, egy kis sistergő hang után újabb felírat jelent meg a monitoron: "Nem kell több gombot megnyomni, mi nem egy földi telefonos ügyfélszolgálat vagyunk, ahol a pénzéért cserébe nagylelkűen ingyenes tejelő-zenét szolgáltatunk, csakhogy teljen az idő. Most szálljanak ki, és helyezzék magukat kényelembe. Ön, földi halandó, talál majd egy lezárt borítékot az asztalon, bontsa fel és olvassa el a levelet. Ezt követően a TURP kapitánya fog Önnel találkozni, aki majd elmondja, mi lesz a küldetése nálunk. Addig legyenek türelemmel." 

Benedek kiszállt, füttyentett a Bodrinak, aki vígan utánaeredt. Egy nagy köralakú szobába léptek, amiben fönt a mennyezet alatt körben apró ablakok sorakoztak, melyekben szabályos időközökben különböző fények gyulladtak fel, olyan volt az egész, mint egy ritmikusan lüktető futófény. A szoba közepén tényleg volt egy asztalka, amolyan dohányzóféle, de sem cigarettát, sem hamuzót nem látott rajt' Benedek, csak egy nagyméretű kemény-fedelű és patentkapcsokkal ellátott borítékot. Patentek ki, aztán a főhősünk kiemelte a levelet. Fura egy levél volt, akár egy impregnált óriási szőlőlevél, amin nyomtatott betűkkel az alábbi szöveg volt olvasható:

Tisztelt földi halandó!

Csak a kutyáját engedtük meg, hogy felismerje, mert minden más emlékét véglegesen kitöröltük a memóriájából, ugyanakkor a genetikailag örökölt képességeit, készségeit, hajlamait, szervezetének működésbeli sajátosságait, testi felépítését, jellemző küllemi jegyeit, viselkedésformáit, és a természetes alapösztöneit hiánytalanul megtartottuk, mert ezekre nálunk is szüksége lesz. A kutyára azért volt szükség, hogy Ön nyugodt maradhasson, és hogy ezentúl mindig legyen Önnél kéznél, mint egy kabala, mint egy ajándék, ami a régi földi életére emlékezteti. A kutyája érdemesnek mutatkozott arra, hogy Önnel lehessen, hiszen ez volt az egyetlen élő teremtés a Földön, amely sosem ártott Önnek. Ezentúl, kérjük, szólítsa őt Aki-nek, mert mi is ekként fogjuk szólítani az elkövetkezendők során.

Korántsem véletlen, hogy Ön most egy kicsit (jókicsit) összezavarodottnak és joggal üresnek érzi magát, mert még nincsenek tapasztalatai a civilizációnkról, s tudvalevően a korábbi élményeire sem tud már támaszkodni. Az a hely, ahol ezt a levelet olvassa, a Double Sun nevű naprendszer egyik felderítő gépe, hajója, amin Önt a születésétől fogva rendszeresen megfigyeltünk, és mivel nem akartuk elveszteni, Önért jöttünk, mert dolga lesz ennek a naprendszernek az Iris nevű bolygóján. Ez a kétNapos naprendszer az Androméda-köd Földdel szemközti oldalán helyezkedik el, amiről a földi halandóknak eleddig tudomása nincs, és ezt az állapotot szeretnénk a jövőben is fenntartani.

Itt a továbbiakban egy Földön megtörtént históriával folytatjuk, de természetesen nevek nélkül. Olvassa hát el a saját élettörténetét dióhéjban, és próbálja levonni a tanulságait.

Egyik, valamiért kiszemelt földi halandónk, aki éppen ötven évvel ezelőtt egy péntek-tizenharmadikán látott napvilágot egy magyar-ajkú erdélyországi falucskában, kiskorától kezdődően sok barátra tett szert (mert úgy akarta), s akikkel máig jó-baráti kapcsolatot ápolt. Egy véletlen genetikai mutáció folytán kitűnő szellemi képességekkel rendelkezett, már háromévesen kiválóan számolt, írt és olvasott. Mind otthon, mind később; minden osztályában a túlontúl kicsi mérete miatt rendre megmosolyogták, soha nem vették komolyan, és soha nem engedték, illetve nem javasolták, hogy továbbtanulhasson. A baka-sorozón a hadsereg is kiszuperálta, mert nem tartották alkalmasnak még a haza védelmére sem. A lányok sem vették soha férfiszámba, ezért szóba sem jöhetett nála az udvarlás, a bálozás, a máléhántáson való lánykinézés, a vasárnapi korzó, a szerelmi vallomástétel, a szexről és nősülésről nem is beszélve. 

Egy papokkal szívesen eljátszadozó, és kiélt nagydarab nőszemély vette végül férjül, aki rábízta az örökségként rászálló birtok gondozását. A föld és a jószágok szeretete a földi halandót nagyszerű és eredményes gazdává tették, de az asszonya nem ajándékozta meg gyermekáldással, mert képtelen volt rá, és nem is vonzotta igazán az anyaság. 

Mindettől függetlenül ez az ember nem élt Istennek tetsző életet, mert a saját pipogyasága miatt csak rabszolgaság jutott neki osztályrészül az asszonya uralma alatt, s mert gyenge volt, s mert soha egy percre sem tudott a sarkára állni. Nem foglalkozott sohasem kellőképpen (férfimódjára) a nejével, nem cirógatta elégszer, nem súgott a fülébe szerelmes szavakat, és csak nagy néha (és azt is csak ímmel-ámmal téve) nyúlt a szoknyája alá. Nem kérte ki soha a véleményét semmiről, annak ellenére, hogy az összes Q-ja jócskán magasabb volt, mint az Öné, nem mosogatott, nem mosott, nem vasalt, nem porszívózott, nem fogdosta össze a legyeket, nem főzött, nem ágyazott, nem vikszolta fényesre soha a párja topánkáit, nem kísérte egyszer sem esti misére, és-a-többi, és-a-többi. Más szóval, szarba sem vette, csak úgy elvolt, s csak úgy díszelgett mellette, akár egy aprócska és huncut árvacsalán a nagyra-nőtt lótök mellett. Mindenkor csak tőle (, mármint az asszonyától) tisztes távolságban tudott úgy döngeni, mint egy friss húsra kihegyezett döglégy. Ellenben a szomszédjában lakó özvegyet buzgón és odaadón istápolta titokban a falu előtt, de az asszonya tudtával, s annak örök ellenzése ellenére. 

Helytelenül, mindig is különös szükségét érezte annak, hogy közismert férfiemberek társaságában legyen, ezért a napi feladatainak elvégzése után rendre a kocsmában kötött ki (az állandó korcsmabútorok egyike volt), ott kuglizott, kártyázott, hetvenkedett, iszogatott, diskurált, politizált és informálódott a világ-, no meg a szűkebb pátriája dolgairól. Végtére is a gazdaságban adódó munkákon kívül tisztára haszontalan és naplopó életmódot folytatott. Megpróbálkozott ugyan többféle látszattevékenységgel is, mint például: a köztéri park gondozása, vagy az esti harangozás, avagy a helypénzszedés a piacon..., de ezeket sosem igazán szívből tette, hanem azért, hogy láttassa a faluval, hogy ő mennyire hasznos tagja a közösségnek, és mennyire pótolhatatlan. És hogy elismerjék, mert ezt igényelte, s vágyta minduntalan. Miután ez az előélet nem jogosította volna fel arra, hogy bebocsájtást nyerjen a mennyeknek országába, nem maradt volna más lehetősége a kínkeserves halál után, csak a poklok pokla. S amiből már jócskán kijutott a része az asszonya fennhatósága alatt, úgy döntött az Iris bolygó Nagyasszonya, hogy ad még Önnek egy lehetőséget arra, hogy nálunk bizonyítson.

Amit nyújtani tudunk:

1. A földi ember átlagos életciklusához képest egy jóvalta magasabb életkor megélhetőségét, ami nem egyenlő ugyan a halhatatlansággal, de azért könnyedén a többszörösét is megélheti itt annak, mint amit a Földön megélhetne. (Itt most nem vettük azt figyelembe, hogy az asszonya jóvoltából már nem lenne az élők sorában.)

2. Részt fog venni egy alapos képességvizsgálaton, s amiben feltehetően a legtöbbet tudja majd nyújtani, abban fogjuk foglalkoztatni.

3. Nyitunk Önnek egy bankszámlát, ahol letétbe helyezünk egy figyelemreméltó vagyont, amit majd arra fordíthat, amire a szenátus rámondta az áment.


Amit elvárunk Öntől:

1. Hogy ne kutasson a Földön megélt élete, és az ottani ismerősei után, mert akkor nem tud maradéktalanul eleget tenni a küldetésének, s nem válhat hasznos tagjává az Iris bolygó közösségének. (Ha valamire egyszer mégis visszaemlékezne a múltját illetően, azt itt senkinek sem mondhatja el, továbbá semmilyen más módon nem tudathatja, és még csak nem is utalhat rá.) 

2. Nem politizálhat, mert nekünk erre a tevékenységre egy külön kitenyésztett kasztunk van. Egyetlen kaszt-tag sem jogosult arra, hogy bármilyen okra hivatkozva belerondítson egy másik munkájába, ha valaki – legyen az bárki – mégis erre vetemedne, kémiai úton azonnal kasztráljuk.

3. Mivel nálunk a képességeinek megfelelő munkát fog végezni, amiért szép kis summát fog kapni díjazásul, amiből emberhez méltó életet élhet, a banki letétben elhelyezett vagyonát jótékony célú adakozásokra kell felhasználnia, de mindezt csak azzal a feltétellel teheti meg, hogyha az ezzel kapcsolatos valamennyi szükséges tevékenységet – a napi munkáján túl – megszervezi, lebonyolítja, tehát minden akcióban, illetve projektben aktívan részt vállal. És még az átutalás előtt minden esetben meg kell bizonyosodnia arról, hogy az odaajándékozandó pénz a lehető legjobb helyre kerül. Ha az adakozás során hibázik, és ez kiderül, a vagyonát rögtön befagyasztjuk és kétszáz évre egy sóbányába internáljuk egy kis málenkij robotra."

Amikor Benedek idáig (, vagyis a végéhez) ért az olvasásnak, megnyílt az ajtó, és belépett rajta a TURP 1023-as kapitánya. Aki (alias Bodri) ismerőseként vakkantotta.

                                                  ***

Cövekrevert Benedek mélabús igaztörténete (3. rész)

                      A híd, ami majd valamivel összeköt

   Máskor már ilyestájban átsunnyogott hozzájuk a szomszédból a jóformájú Máli, és ha Kalárist is otthon találta, rögvest átváltott a bekódolt üzenetre:
– Jóreggelt a ház népének. Mi újság járja most felétek?
– Tudod, hogy nem örülök neked, te ócska ribanc. – válaszolta ilyenkor Kaláris fennenhangon, fűszerezvén néhol dölyfös dühvel, aztán jól rájuk csapta az ajtót, de azért megállt még egy időre kint hallgatózni az ajtó túlfelén. 
– Szomszéduram, Benedek. Ugyan, jöjjön már át kend egy kicsit. Megint meg kéne piszkálni azt a fránya mosógépet, mert csak kelepelget magában, de még egy fikarsznyit sem fordult benne meg a szennyes. – 

Aztán hamisan összemolyolygtak, s még bizton sejtették, hogy Kaláris jelen van, ott tapasztja a fülét az ajtó túlsó oldalán. Amikor aztán hallották tompán becsukódni a kiskaput, már tudták, hogy nem fog egyelőre zavarkodni, mertmán megin' elment meggyónni az atyához. Mindig is házhoz járt, vitt neki tíz friss tojást, meg egy üveg bort, ezért aztán a nyáj pásztora hálából megengedte, hogy eltévelyedett báránykája elszívjon rajta egy békepipát.

Aj-jaj-jaj! De most mégis éppen másként játszott a helyzet kimenetele. Mindeddig – pedig annak már három napja – senki emberfia nem nyomta le náluk a bemattult rézkilincset, valahogy megszünt az eleddig megszokott forgalom ezen a portán, mintha csak eltünt vón' az egész házuk, vagy tán sose is létezett volna.

Benedekben ekkorra már alig hált a lélek, mégis akkora bűzt árasztott maga körül, hogy még a legyek is messzire elkerülték. Aztán mielőtt végleg kilehelte vón' a lelkét, mán a' se tudta, él-e még egyáltalán, vagy csak épp álmodja ezt az egész históriát.

Mielőtt még ebbe belevágnék – Mért nem szóltok közbe, mi lett Kalárissal, hogy hazament-e egyáltalán. –, el kell még mesélnem egyet, s mást, többek között megválaszolom a két gondolatjel közé beszorított kérdéseket, még akkor is, ha nem tettem kérdőjelet.

Kaláris elcsühögött egy félnapi járásnyival odébb lévő faluba, Szőrmegbundafalvába, ahol rögvest pénzzé tette a Bözsit, meghált az ottani tiszteletes úrnál, és vele..., reggel főzött a vén kópénak egy kiadós kakaóskávét, aprított bele neki frissen illatozó mazsolás-kalácsot, s mielőtt elköszönt volna, csak úgy mókából, kívánalomból, vagy heccből, megegyszer felszökött a szemébe esdeklőn meredő rúd végére. 

Aztán, miután jól kitáncolta magát, és abből is elege lett, magához vette a perselypénz felét, mert ugye minimum ennyi legalább dukál neki, hiszen ő egy tisztességes, köztiszteletben álló asszony, nem egy söpredék árokszéli kúrva, aki előre követeli a jussát. Ha szolgáltatott is bármit és bármikor, azt sose ingyen tette, mert hát most példaként említve: mi köze is vóna egy unitárius tiszteletes úrhoz, amikor Ő a nagylőcsi atyához van teljesen odaszokva, és teljesen belebolondulva. 

A szerelmetes szerelmeskedés pedig nem szolgáltatás, hanem egyikünk teljes kiszolgáltatottsága a másikónk felé, de megfordítva is éppen úgy igaz. Ha nem hiszed, járjál utána. Én már beértem egyszer-kétszer, és hasonló megállapításra jutottam.

Herczeg Klára már vágyott is az atyára nyomban, ahogy emígy-e megjelent gondolatában, ezért gyorsan behúzta maga után a tiszteletes ajtaját és elindult haza gyalog a legközelebbik vakúton. Legalábbis így nevezték arrafelé akkor azokat a keskeny utakat, amelyek a magánföldek, és a mégapróbb nadrágszíjparcellák mezsgyehatárán húzódtak, és kacskaringóztak hegyen-völgyön-dombon át, s ki tudja, meddig ..., tán még végig is járhatod ezen a földet, s ha mindent jól csináltál, egyszer majd szembejössz magaddal.

Harmadnapon délután, vagy már inkább estefelé érkezett csak haza, és feltünt neki, hogy nem szalad eléje az öreg Bodri kutyájuk. Bodri egy vén fekete puli volt, valaha úgy bakzott, mint a nyulak, ma már rá se hederít a fehérnépre, még csak egy vakkantást sem tesz utánuk. Jól el van így, néha megzavar egy-két kotkodácsoló tyúkot, akik éppen a tojásrakáshoz keresik a fészket. 

Még nem is olyan régen, olyan is megtörtént vele egyszer, hogy annyira felidegsítette az egyik tyúk, az örökösnek tűnő kotkodácsolásával, hogy elvakult dühében tollastul, bőröstül és tojásostul együtt azonnal felfalta. Kapott is a seprűnyéllel vagy huszonötöt, Kaláris, a falkavezér, megtanította őt kesztyűbe' dudálni. Tán még ma sem heverte ki teljesen, de ezt mán tán sose tudjuk meg, mert ugyanúgy köddé vált, mint a gazdája.

Hát, igen. Kaláris nemcsak a Bodrit nem találta, az urát sem. Ez utóbbihoz már régen hozzászokott, ezért rá se hederített, gondolta: "Rossz pénz sose vész el". A Bodri viszont izgatta, ez a kutya végtelen hűséges volt a házhoz, sose kóborolt el, mindig védte a territóriumát. Nem sokat ugatott, de mindig szeretett orvul – egy mukk nélkül – az inába marni azoknak, akiket nem szívlelt. Ez volt a hobbija. Ha bepanaszolták Kalárisnak, az csak legyintett, és egy nagyot hahotázott rajta, mert hát nincs nagyobb öröm a kárörömnél..., legalább is Kalárisnak nem volt.

Gyorsan összeütött magának egy kiadós omlettet: felvert tíz egész tojást, kicsit megsózta, vágott hozzá zöldpaprikát – paradicsomot nem, mert azt csak a rizses lecsóban tudta elviselni –, belekarikázott 2 közepes fej vöröshagymát, egy fél szál füstöltkolbászt, kanalazott hozzá 10 dekányi – tepertőpörc alól kiolvasztott – zsiradékot, vágott bele egy evőkanálnyi friss petrezselyemzöldet, szórt rá kétcsipet köménymagot, reszelt bele egy kis házi keménysajtot, és az egészet nyakonöntötte 3 deci – kevéske máléliszttel dúsított – tejföllel (a pincében tárolt zöldmázos agyagkancsóból), tüstént aláröffentett a magaslábú aprócska spórnak, s már tíz perccel később jóllakottan, lehiggadtan és kisimult arcvonásokkal nekiindult a hátsó kert felé, hogy felkutassa a Bodrit. 

Egy kicsit ugyan félt attól, hogy majd valamelyik összevágásra-váró rönk alatt kimúlva találja, mert már jócskán benne volt a korban. Azt hiszem, 14-nek mondta legutóbb, amikor náluk jártam. Ha ember lett volna, még tán Benedek szépapjának is bepászolhatott vóna.

Aztán ahogy ott botorkált a hátsó kerti csalánosban, észrevett egy kidengelt mélyedést. Ott nem volt már egyetlen eleven csalán sem, csak erős húgy- és szarszag. 
– Jó étvágyat! – botlott elő belőle a hirtelen gondolat, amin elmosolyodott, aztán hátrahőkölt, de csak annyira, hogy ne érezze ezt az átható bűzt. 

Tanácstalanná lett. Nem tudott mire gondolni. Nem értette, miként keletkezhetett ez a mélyedés a csalánosban, miért érez egyáltaljában bűzt, amikor ott nyoma sincs se húgynak, se szarnak, se kutyának, se Benedeknek. 

Ez aztán annyira magasan feladta neki a leckét, hogy kezdte magát igazán rosszul érezni a saját vackában (merthogy Benedeknek csak annyija vót, ami rajta vót, amikor összekerültek), hogy kezdett rátörni a páni félelem, még egy kis hideg is kirázta. Majd borzongása fokozódott. Úgy érezte, mintha égnek állna minden hajaszála, mert még a kézfején is ágaskodni kezdtek a ritkán álló aprócska bodor-pihék, csak kapkodott a levegő után, s hogy ne essen össze menten, belekapaszkodott az egyik (sefekete-sefehér epertet termő) eperfa feléje konyuló ágába. 

Miután túl volt a nehezén és sikerült összeszednie magát, ösztönösen, a tudatalattijából indított parancsnak engedelmeskedvén általbotorkált Málihoz, ahol még sohasem járt korábban. Az persze egy percre sem villant át szürkeállománya eresebb burkán, hogy Benedek esetleg egy szörnyű bűntény áldozata lett, amihez még neki is köze lehet egyszer, ha valaki, – például egy rosszakaró – megfincogtatja az ügyet.

Volt is meglepetés mindkettőjük részéről. Máli is megijedt, mert azt hitte magában, hogy Benedekkel történhetett valami, ha csak úgy uk-muk-fukk, kéretlenül betoppantott hozzá a vetélytársa. Kaláris azért ijedt meg, mert míg meg nem látta Málit, nem is tudta felfogni, mivel telt el a legutóbbi 2-3 perce. Úgy ment át oda, mint egy holdkóros, sejtelme nem volt, merre viszi a lába, ezért lett aztán ez a nagy riadalom a szomszédháznál. Bár a miértekből visszafejthető okok ugyan kissé különböztek, de a két nő viselkedése valahogy mégis egybehangzóan hasonlatosnak mutatkozott.

Amikor már volt annyi erejük, hogy a meglepetés riadalmát leküzdjék magukban, hirtelen egyszerre szólaltak meg: 
– Csak nincs valami baj? – A kórusban-beszéléstől mindketten elnevették magukat, pedig egyáltalán nem voltak vidám kedvükben. 

Kaláris elmesélte, hogy se kutya, se Benedek, meg hogy rossz az előérzete és hogy nem érti azt a hátsó kerti bűzölgő mélyedést a ledengelt csalánosban, és hogy jöjjön át vele a Máli, és nézzék meg újra, illetőleg vegyék jobban is szemügyre együtt, most már immáron ketten azt a fölöttébb gyanús helyet. 

Máli, bár Kaláris nem is kérdezte, szabadkozott, hogy Benedek nem járt nála ma. Azt nem merte mondani, hogy sose, mert tudta, hogy Kaláris tisztában van a viszonyukkal, csak nem beszél róla senkinek, mert akkor nevetség tárgya lenne a faluban, azt pedig semmiképp nem akarja. Máli se dicsekedett soha Benedekről senkinek, – mert Szalasztayt nem lehetett sehogy sem egy lapon említeni a Ferkóval, mert az egy nagydarab, deli és stramm ember volt –, és mert a Benedekről sok mindent el lehetett mondani, képzelni, de hogy még kujon is lenne, azt Nagylőcsön eleddig sosem gondolta róla senki. 

Máli egy özvegy negyvenes, aki mellesleg egy nagyon szépasszonynak mutatta magát, a túlzásokat messziről is elkerülve, mindig ápolt, természetes és üde volt, tehát mindennel jól megáldott ahhoz, hogy bárki ember fiát könnyűszerrel levegye a lábáról. De mégsem tette, még az atyát se ajnározta, így aztán mindenki szentül meg volt győződve arról, hogy a Máli teljességgel érintetlen, mióta csak az urára ráhúzták az ősöktől zsírosabbá lett nyirkos kapaföldet. 

Benedek csak egy csikasz kis torzó volt (nagy kerek fej, rövid nyak és mégrövidebb végtagok) Ferkóhoz képest, alig haladta meg a másfél métert, még katonának sem volt jó. A fejénél csak a hasa volt nagyobb, olyan kerekre domborodott, mint egy szakajtó, ezért a mi Benedekünk úgy járt-kelt Nagylőcsön, környékén, és mindenütt, ahol csak megfordult, mint aki egy kissé fennen hordaná az orrát, pedig valójában nem volt egy nagy arc, csak hogy előre ne essék a saját hasa miatt, egy kissé hátra-dőlten kellett tartania az egész testét, és ebbe ráadásul még a feje is beleszámoltatott. 

Szóval, nemigen illettek össze, de Kaláris is hallgatott, mint a sír, ezért senki sem tudta volt összeboronálni őket, ettől függetlenül gyakran és kiadósan szeretkeztek, mert mindkettőjüknek sok öröme telt benne. Hogy miért? Ezt az egyet nem fogalmazták meg, mert fel sem ötlött bennük sosem, hogy a viszonyukat valaha is, és valamiért is meg kéne vitatni.

Az élet márcsak ilyen, a kémia egy olyan nagybetűs és önálló effekt, vagy plugin a testi örömszerzés területén, amely nem kér a kivülállótól sem véleményt, sem előítéletet, sem tanácsot, sem engedélyt, mégis hipp-hopp összeragasztja kiszemeltjeit. Akik így találnak egymásra, soha nem fognak tudni egymástól megszabadulni, s tán még annál is inkább nem, minélte jobban akarják.

Hétfőn aztán a két barátnő, merthogy azzá lettek, ha már így rendelte a sors, egymásba karolva beutaztak a megyeszékhelyre, Petribotra, hogy bejelentsék Szalasztay Benedek, nagylőcsi magángazda eltűnését. A Bodrit ugyan elfelejtették bejelenteni, de azt legalább megsiratták.., és nemcsak egyszer.

                                                    ***

Cövekrevert Benedek mélabús igaztörténete (2. rész)

                    Hogy mi is történt ezután valójában?

   Hát, arra azonban várhatott Szalasztay Benedek, hogy az asszonya egyszer is eloldja, ez a cselekedet sehogyan sem tudott, vagy tán nem is akart megtörténni. Úgy hiszem, már mindegy is, melyik volt a való, a lényeg az, hogy Benedek végzetesen a cövek foglya maradt. 

Kérdezhetnéd most:
- Mi történhet még ezek után, ha a főhőst máris kicsinálta az asszonya még a mű első harmadának első negyedében? 
- Miért nem üvöltötte össze a szomszédokat, vagy az utcai járókelőket Szalasztay, valaki csak-csak a segítségére sietett volna.
- Csak várd ki a végét, az még odébb lesz. – Válaszolnám, ha valaki is megkérdezett volna, de hát az én olvasóim csak róják a sorokat, nem akarnak közbevágni, nehogy kizökkentsenek. Ha nem akarjátok, hát nem lesz online dialógus. Megyünk tovább, és nézzük, miként alakultak a későbbi fejlemények. Annyi azonban még hozzátartozik az igazsághoz, hogy cövekrevert Benedek még látta Kalárist nagy sebtében elviharzani a háztól, aki buzgón meglovagolta a régi körmös-traktort, és úgy elvágtatott rajta, mint a szél. Ó, ez már túlzás, nem fogjátok elhinni. Csakhogy hihetőbb legyen: úgy elvágtatott rajta, mint Zenthe Ferenc valaha a tenkes kapitányában..., hogy... csakúgy porzott az út utána. 

Mindítig leste a pillanatot Benedek, mikor tűnik újfent elő az asszonya, mikor pöfög már be Bözsivel a portára, és végre vége legyen ennek a kegyetlen játéknak, de az a bosszúra éhes önjáró talpfa sehogyan sem érkezett haza, vagy csak nem volt benne elegendő hajlandóság, hogy rávegye magát a hazaindulásra, avagy tudott ugyan parancsolni magának, csak éppen most nem fogadott szót. Szerintem, már ez is mindegy. 

Most – bár tilos lenne – egy kicsit előre vetítem a dolgok kimenetelét, Kaláris önfejű távolmaradása megbocsájthatatlan következményekkel járt. De erről majd később.

Abban az időszakban – hogy miként is alakult a degresszív progresszió a folyamatban, s csakhogy jobban értsd; amikortól ameddig szenvedett a cövek végén Benedek – kutya rekkentő hőség emésztette Nagylőcs kies és tágabb környes környékét, mialatt Benedek már látott egymásután elmúlni két pitymallatot is azóta, mióta Kaláris így magára hagyta őt a saját szarában. 

A nappalokat nehezen viselte, de mégis.., valahogy megadóan tűrte. A csillagos éjszakákat szépen átpihente, egy kicsit álmodott Máliról, a köztük tomboló ősi szenvedélyről, egy kicsit számba vette eddigi életét, hogy miért is nem születhetett gyermeke, egy kicsit bocsánatot kért Kaláristól, amiért ennyire bolondul Máli után, egy kicsit győzködte volt saját magát, hogy majd minden bűnére feloldozást fog nyerni, egy kicsit gondolt a hórihorgas vénülő atyára, akinek Kaláris oly buzgón hordja a friss tojást, és a legjobbik borát, egy kicsit visszaemlékezett Sodró Ferkóra, aki gyerekkorában a legjobb barátja, ót' a Máli férje vót, aztán egy szörnyű balesetben meghótt, egy rönkvágó gatter hosszában pontosan felébe szelte, s mikor lemázsálták egyik felét a másik után, a mázsa ötkilós eltérést mutatott a jobbik fele javára. Ezen csámcsogott Nagylőcs évekig, de sehogyan sem tanáltak rá hihető, pláne nem értelmes magyarázatot. A legesleghülyébbik az vót, hogy a Ferkónak irdatlan nagy lelke vót, oszt az nyomott öt kilót. Ezt az utolsót még meg is mosolyogta képletesen a bajsza alatt, mert az sose vót néki. És az a gondolat, hogy "Milyen közelinek tűnik most a mennyeknek országa, ahová nemsoká én is bebocsáttatást kapok", teljesen megnyugtatta, s egy kis időre beleájult az időtlenség fekete köpenyébe.

Maga se tudta megmagyarázni magának sehogy, mitül lett egyszeribe ennyire könnyen kezelhető és ilyen mimóza kezesbárány. Megadta a módját rendesen, mert előbb csak mintha gőzölögve főtt volna, mint egy köpcös rák a cuppogó fedő alatt, de másnap már sült a zsírjában a napon, akár egy kiselejtezett és karóbahúzott kappan, de csak úgy spontán és vigécen, mellőzve mindenféle UV-s kenceficét. 

Csak egyet sajnált nagyon, nem tudott sehogysem a hasára fordulni, pedig próbálta százszor is, de nem ment. Bármiféle helyzetváltoztatásra képtelen volt ebben a szoros gúzsban, így hát kénytelen volt tovább ülni a saját ürítéseiben. Az alfertáját jellemző egyre égetőbb és maróbb érzés már-már kezdett túltenni a kopasz feje búbjára tűző nap-okozta fájdalmon. 

Kezdte lassan kikezdeni Benedek állóképességét ez a két végpontból támadó és harapófogó-szerűen átnyaláboló kutyaszorító érzés. Ilyenkor gyorsan mindig másra kezdett gondolni. Például, ilyesféléket forgatott magában, mint például: – Milyen jó, hogy legalább a pocakom nem fáj, és még ugyanolyan kerek és feszes – foszforeszkált kínja elviselhetőbbé tétele érdekében Benedek, de én úgy hallottam valakitől, aki véletlenül egy, a függőleges felében elszáradt diófa tetejéről, és éppen véletlenül egy kopasz varjú társaságában, és szintén véletlenül, és oly sokáig figyelte Benedeket, hogy: – Az is meglapult egy jócskányit, mint amikor a ritkuló gumiköpenyből lassacskán elslisszan az ájernek nyomása. – Hát egyelőre ennyit a Szalasztay-féle igazmondásáról.

És ez így van jól. Nagylőcsön még a falnak is füles szeme van, ahol semmit nem lehet megúszni büntetlenül. És ha mégis? Vajon lefogják-e valaha is Herczeg Klárát ezért a cövekreverésért? Nyomozta-e Erdélyország milíciája valamikor is a családon belül elkövetett, és csendben lezajló gaztetteket? Volna még ezernyi kérdés, ami megválaszolásra várna, de ez a történet nem lesz annyira hosszúlére eresztve, mint képzeled. Most még esetleg úgy tünhet neked, de tévedsz, mert fel fognak pörögni az események, és sok részletet szándékosan magamba fogok tartani, csakhogy mihamarabb vége legyen, mert kezd az agyamra menni már ennek a Szalasztaynak a tehetetlensége.

Szerdára virradóra már ez a szerencsétlen flótás úgy nézett ki, mint aki egy főttutánsült virsliből hirtelen átvedlett vón' Kuntakintébe, csak szemének a fehérje villódzott még beesetten, haloványan, sekélyen és ritkuló ütemezésben, de már nem mondhatni, hogy hófehéren, hanem a csipától, és a magára evickéltetett portól homályosan, és ollyaska vérvörös-fakón, mintha csak egy nagy adag sóban pácolt szárított tüdőt nézegetnénk valahol az útszéli porban.

Amikor még néha magánál volt, bár ez már egyre ritkábban fordult elő vele, még erősen bízott abban, hogy túlélheti, de leginkább csak annyit érzett, hogy a szomjúságtól menten odavész. 

Nem mert a Napba nézni, mert nem akart. Inkább csak kókadtan maga elé meredt révedten, ahol egy nagy, hullámzó, és feléje hömpölygő nyílt vízözönt látott, ami persze közelről sem fedte a valóságot, mert már csak feküdt a kínjában kifészkelt csalános közepében egy bűzölgő mélyedésben, és amikor eljött a pillanat, hogy felvállalja a sorsát, megadóan várni kezdte, mikor köszönt rá a szenvedéseitől megszabadítani szándékszó kaszás. 

Nem kellet neki messzire mennie, hiszen mozdulni sem tudott, így aztán helyben végezte el minden dolgát. Eleinte kiadós porciókban – amikor még lezserre fogta, illetve majd-nemhogy fittyet hányt az ügyre, mert azt hitte, hogy ez csak a Kaláris féltékenysége szülte kifundált és kiprovokált ocsmány túlélési játék, egy olyasmi próbatétel-féle, amiben most neki feltétlenül bizonyítania kell valamit. Hogy mit, azt sajnos, nem tudta, de azt igen is igen, hogy megpróbál mindenben megfelelni az asszonya kihívásának, legalábbis azzal a részével, hogy mindenképpen életben marad, ezért aztán még egy félmukk se buggyant fel belüle, nehogy elbukjon ezen a próbán, – de már a második naptól kezdődően ritkította ürítéseit és jelentősen visszafogta a mennyiséget is, hogy maradjon benne még egy kis tartalék lé, mert titkon még néha most is reménykedett valamiféle csodában, ami majd megfordíthatja kegyetlen sorsa visszájáról megrakott szekerét. 

                                                ***

Cövekrevert Benedek mélabús igaztörténete (1. rész)

                                                       Betájolás 

   Hogy egy fitty, azaz néhány másodperc alatt betájolhassátok eme igaztörténet helyszínét, elárulom néktek, hogy az erdélyországi Kis-Kovász-megye egyik csücskében, és onnét balvégről, az 1023-as makk-ádámmal burkolt főút 28. elágazásától, de még az 1 023 782-es kilóméterkőtől egy kicsit visszább, és attól még néhány rőfnyivel előrébb előcsücsörösödő földes bekötőút végében – ha éppen arra jársz – ott találod Nagylőcsöt, ahonnan néha egészen jó kilátás esik a Rigó-hegyre, és ahol az akaratlanul felhalmozott apró fájdalmaktól éppen mélyen magábasüpped a faluközösség, de azért még foltokban néhol látni virágokat. 

Ez a Nagylőcs feltehetően onnét kaphatta a nevét, hogy hajdanán itt készült az első olyan lovasszekér, aminek a hátsó kereke szándékosan nagyobb volt, mint az első. Mi volt ebben a ráció? Elmondom. A lőcs-nélküli és a kis-lőcsös szekerek összes kereke egyformán kicsi volt, ezért aztán hegynek menet két sodrott lóval, vagy ökörrel kellett vontatniuk. A nagy-lőcsös szekér feltalálása a maga idejében felért annyival, mint Edison első villanykörtéje. Miért? Mert a nagy-lőcsöst a rápakolt rakomány a saját súlyától előre lendítette, így aztán az igavonó csak arra kellett, hogy a bakon ülő mindig a megfelelő irányba terelhesse az önjáró járművet. Azért ennek is, mint bármi másnak, vót egy bitang nagy hibája, mégpedig: Ha a ló például egy váratlan lejtőn eszeveszett nyargalásba kezdett, a hátsó nagy-kerekek minduntalan le akarták előzni az elülső kisebbeket, ezért a szekér egyre sűrűbben és egyre inkább nagyobb ívben ki-kitért hol jobbra, hol balra, s miután ezt a kecélést képtelen volt abbahagyni, egy óvatlan pillanatban a fülön csípett pillanat felényi leforgása alatt a feje-tetejére állt. Eme közismert gikszer ellenére még ma is gyártják ezt a nagylőcsi szekeret. Minden valószínűség szerint azért, mert már túl sokan szívjuk a levegőt ezen az agyongyötört Föld nevű bolygón.

Tehát ez a híres-nevezetes Nagylőcs a fénykorát a XIX. század utolsó harmadában élte, miután e század derekán, a hajdan volt Szászország területéről ideszalajtott tíz szerencsét próbáló német-ajkú család a Rigó-hegyi jól frekventált lankákon iparszerű szőlőtermesztésbe és borászatba kezdett. A bor mellett sietősen megjelent az úgynevezett csatlós-, vagy háttéripar is, így aztán nemsokára helyben készült az egész hóbelevanc: hordók, dézsák, kádak, puttonyok, korcsolyák, kotyogók, dugók, csapok, meg lopók, de még a zúzók és a prések is. S hogy el ne felejtsem, helyben készültek még a csőszök tolvajriasztó füttyentgetői is, és nem is akármilyen fából, egyenesen habos jávorból. Ekkoron a falunak futta még saját bíróra, jegyzőre, gazdatisztre, tanítóra, papra, harangozóra, rikkancsra, tűzőrszemre, erdőkerülőre, csőszre és kokastollas fogdmegre. Itt nyomták hetente a jó-hírű kétlapos lapot, Nagylőcs Süvöltőjét, ami a napi hírek mellett buzgón felvállalta a bővebb pátria pletykáinak ízes kiteregetését, mindezek mellett rendelkezett népszerű hirdetési rovattal, amiben például ilyen is állt, hogy: "Eladó a menyasszony", meg-hogy "Alig-mosott csizmakapca fele áron kiadó". 

Akkoriban az állandó lakosok száma még az ezret is meghaladta. Ma bezzeg már a négyszázat is csak éppen hogy súrolja, amiből a gyerekszám még a húszat sem teszi ki. Dejszen, ha ekkora vehemenciával folytatják majd itt a gyerekcsinálást a jövőben, száz év elmúltával tán már a térképről is kikopnak, s mindössze csak a kihalt falvak listáját fogják gyarapítani, és azt is csak eggyel.

Ebben a zsákfalucskában él többek mellett az egyik virtikli őslakos, az azóta hirtelen köddé-vált Szalasztay Benedek, no meg az asszonya, akit mindenki csak Kalárisnak hiv Benedek után, s aki valójában született Herczeg Klára, a pispiricsi jegyző lánya, s aki valaha hét vármegye – legalább is arcra a – legrútabb, s egyszersmind leggazdagabb menyasszonya volt. Klára első látásra olyan benyomást volt képes kelteni magáról a rácsodálkozóban, mintha csak egy orosz vasúti talpfát látna megelevenedni. Sokat nyomott a mázsán, és ha kapnál tőle egy jól elhelyezett pofont, azonnal sűrű whitworth-menet tekeredne a megperdülő, de egyébként merev nyakadra.

Megmintázom nektek most tőszavakban Benedeket, hogy legyen vajmi gőzötök róla. Itt született a Bús gerlice utca végében, a helységjelző-tábla szomszédságában, az utolsó egyedülálló, mára már romos kis házikóban. Amikor ezt írtam, éppen betöltötte az ötvenet. Bőre sárgás, könnyen barnuló, tipikusan az ázsiai rasszt képviseli. Szemöldöke dús, sötét, fényes, és jó-rajzos. Szeme apró, mélyen-ülő, és barna, így szembogarát csak akkor látni, amikor belesüt a fény. Fülei nagyok és kissé elállóak. Bakancsa negyvenes, csizmája egy kicsit nagyobb. Tenyere erős, szegletes, és termetéhez képest nagy. Ujjai vastagok, rövidek, marok-szorítása kegyetlen. Csak nagy-ritkán veszi elő a késes beretváját, mert majdhogynem szőrtelen, csak a bajsza helyén és az álla-csücskén pelyhedzik néha egy-egy kis szőkés-barna folt, amit le kell húznia. A haja? Az nincs már neki, a feje fényes és teljesen tar, akár egy biliárdgolyó. Nagyon vágyódott gyermek után, és főleg fiúra, akinek átadhatta volna mindazt, amit ő tud. Ha Máli várandóssá lett volna tőle, akkor nyíltan is felvállalta volna a kapcsolatukat, és a válás után Málival élt vón egyben ásó, s kapa-elválasztásig.

Hogy Kalárist is jobban ismerjétek: Ő most 52 éves, könyvelő a megyei önkormányzatnál. Bőrszíne lágyan kreol, homloka magas, tán még túlontúl is, szeme nagy, színe mosott vizenyős-kék, kissé dülledt, ellenben tekintete nagyon is frivol, mert a szembogara alatt alul-fölül jól kivillan a szem-fehér. Szemöldöke alig kivehető, rövid, és keskeny-vonalú. Haja egyenesszálú, se szőke, se barna, és mindig rövidre-vágott. Arca erős, széles és csontos, vasakaratot tükröző. Ajka keskeny, papilla-élek elmosódottak. Füle apró és húsos. Topánkái negyvenkettesek, de az is meglehet, hogy ennél nagyobbak. Egy jó-madzag volt már tini-korában is, mindig az esendő papokat fogta ki magának, akik tudtak is, akartak is hallgatni. Már több művi-vetéléssel megszakított terhességgel számolt, amikor férjül vette Benedeket. Azért gombolta le a piacon, mert már betöltötte a huszonnyolcat, és attól félt (és joggal), hogy pártában marad. Benedek dolgos gazda lett a háznál, vagyis bevált, így a számítása is. Tudta jól, hogy egyetlen magzatot sem fog tudni kihordani, ettől függetlenül mindig az urát káromolta, de sosem mások előtt, amiért nem tudta teherbe ejteni. Soha nem vágyott az anyaságra igazán, de ezt kitűnően leplezte mindenki előtt.

Megismeritek a szomszédban lakó negyvenes Málit, aki az egyenlő-oldalú (és egyben egyenlő-szárú) szerelmi háromszög egyik csúcsa, s akibe úgyannyira belebotlott Benedek, hogy majd mindig annak a levét issza, de ha jól belegondolunk, s ha még csak látszatra is, a háromszögünk szögszámai rejtélyesen még meg is sokasodnak néha.

Azért, hogy kerek legyen a kép, Máliról is lejtek egyet, s mást. Kora most éppen negyvennégy. Egyik apai dédanyja ír származású volt. Magassága 158 cm, csípő- és mellbősége ideális. Bőre porcelán-fehér, teles tele apró szeplőkkel, ami nagyon jól áll neki. Ez a szexepilje. Arca szív-formát mutat, szeme búzavirág-kék, apró és mélyen-ülő, szemhéja enyhén mandula-metszésű. Szemöldöke természetesen sötét, ízlésesen szedi. Tekintete vidám, ugyanakkor ábrándozó, de ha jobban belelátunk, egy picinykét kacér és büszke is valahol. Homloka átlagos magasságú, lágyan a fejtető-felé ívelő, orra rövid, vastag és kissé fitos. Az orrvégi porccal szemközti likszájak erősen metszettek, ami nemesi származást jelez. A fülét nem láttam, mert a természetesen göndör és hosszú bronzvörös haját, ami nagyon sűrű, de nem erős-szálú, kibontva hordta. Nem az a tipikus csókos szájú, de ajkai vastagok, szépen rajzoltak, és szájfestés nélkül is mindig pirosak. A keze nőies, hosszúkás, finom ujjakkal és körmökkel, de semmiképp sem dologtalannak látszó. Tenyerében a Vénusz-domb kifejezetten fejlett és rózsás. Harmincnyolcas cipőt visel, és nyaranta szeret mezítláb járni. A lakáson belül soha nem visel lábbelit. Ferkótól nem lehetett gyermeke, mert genetikailag nem illettek össze. Benedektől – az ura halálát követő harmadik évben – egyszer már volt áldott állapotban, de elhajtatta, mert félt Kaláris bosszújától és faluja lepcses szájától.

Úgy emlékszem, mintha 2012 Pünkösd reggelén történt volna az eset, de az is megeshetett, hogy éppen valamelyik péntek-tizenharmadikán történt –, de most légyen elég annyi, hogy mindenképpen a minap volt..., amikor Szalasztay Benedeket megint csak elővette az oly sokszor nálajárt aggodalom, mert most ezegyszer észrevette (máskor nem szokása észrevenni semmit), hogy valaki, aki nem lehetett más, – gyanította Benedek –, mint az asszonya, egy óvatlan pillannatában alaposan odacövekelte a földhöz a hátsó kertben, miközben a szomszédban észbontón lengében kapáló Málit vizslázgatta hosszan elmerengve éppen.

Kaláris kipányvázta Benedeket, akár egy kóborlóhajlamú jószágot, illetve mint egy rakoncátlanul oktondi barmot, mert ha véletlenül nagy ritkán keresni merte valamiért az urát, arra sosem tudott rátalálni. Nos, úgy érezte, hogy ezzel az üggyel az elkövetkezendő idők során már nem lesz többet gondja, merthogy sikeresen elszakította Benedeket egy életre Málitól.

Így aztán Benedek, – aki rég elhíresült az iszonytatosan gyors észjárásáról, az állandóan máshol-okoskodásairól, és a Kaláris szitáján át jól kivehető (rendszeresen visszajáró) koslatásairól, – most egykedvűen, lélekben is mellécövekelt a valóságos cövekhez, s várta türelemmel és esendő fizimiskával, hogy vajon mikor enged fel majd asszonya borúja, mer' az hót-ziher, csakis ő tehette vele meg ezt az aljasságot, de hát arról Ő sem tehet, hogy nem látta egészen kristály tisztán az akciót, mert csak annyit vett észre, hogy hátulról, és számára teljességgel váratlanul egy óriási ütés érte a tarkóján, aztán se kép, se hang, megszakadt a Benedek által megélt valóság filmje.

– Ó, az én drágalátos párom, az én gyöngykoszorús Kalárisom – morzsolta elől a szájában bambán az éledező Benedek, s amikor teljesen feleszmélt..., kisvártatva emígyen folytatá: 
– Az a szemét, mocskos kurva, hát nem kifigyelte, mikor nem figyelek oda. 

                                        ***

Beharangozók (1.)

Már megráztam a csingi-lingi-bongót. Mégsem hallottátok? Sebaj. Akkor legalább ezt a kis operatív és direkt, és nagyon is reklámízű privát sajtóorgánumomat szíveskedj elolvasni.., dehogy is szíveskedj, kötelező az elolvasása.


A következő bejegyzésem egy most megkezdett új novella online első fejezete lesz, de előfordulhat még az is vele, hogy kisregénnyé duzzad – attól függően, hogy mennyire fogjátok szeretni, és követelitek-e a folytatást. Az ötlettár még üres, használjátok ki az abban rejlő lehetőségeket is. Apropó, ha lesz az olvasóim között grafikus, vagy aki csak ért hozzá, és akar rajzocskákat tűzni a cselekményhez, illetve annak valamelyik fejezetéhez, ha nekem is tetszik, szívesen hozzáfűzöm. Ez az anyag, míg le nem zárom, állandó mozgásban, átalakulásban lesz, nemcsak a helyesírási hibákat, és a véletlen elírásokat fogom javítani, hanem a stílust is csiszolni fogom, sőt még arra is számíthattok, hogy egy-egy már megírt fejezet bővülni, vagy szűkülni fog, attól függően, hogy a napról napra kibomló cselekmény mit követel meg. Kezeljétek úgy ezt a helyet, mint egy interaktív műhelyt, amibe folyamatában beleláttok. Amikor valamit lezárok, arról tudtok majd.


Az ötletet – "VIP Játszóház: Péntek 13 játékindító" – további feldolgozásra Nagy Krisztinától megkaptam, így a mai napon útjára engedem Cövekrevert Benedek mélabús igaztörténete című epikai művemet.

Reflexiók (3.)

Kihívás-3.
Nagy Krisztina: Hoztam egy jó kis péntek 13-hoz illő játékot. 


Felébredsz egy reggel, és paff, nem emlékszel semmire az előző életedből. 


Az asztalon találsz egy levelet, ami leírja, hogy egy felsőbb hatalommal kötött szerződés alapján feláldoztad az előző életedet az emlékeiddel együtt, cserébe pedig halhatatlanságot és korlátlan mennyiségű pénzt kapsz cserébe. A korábbi életedből teljesen kitöröltek, senki sem emlékszik rád. A korábbi fizikai és szellemi készségeid, képességeid változatlanok, de egyelőre ezekre sem emlékszel.


A szabályok, amiket be kell tartanod: 
- Senkinek sem árulhatod el, mi történt veled
- Nem politizálhatsz
- Csak akkor adományozhatsz szekérderéknyi pénzeket jótékony célra, ha magad is tevékenyen közreműködsz az adott cél elérésében


Mihez kezdesz?
július 13., 12:54, Budapest, Hungary közelében


Reflexió-3.
Márton Lányi: 


a./ Mihez kezdenék? Tüstént meglovagolnám a harmadik szabályt, mert szeretek adni.
július 13., 18:54 


b./ Kriszta! Volna-e ellenvetésed, ha ezt a kis játékot - nem szó szerint, hanem a lényegét tekintve - bedolgoznám egy novellába. Nagyon sok ötletem támadt egyszerre, még nem tudom a végét, de már látom képekben. nem akarok plagizálni, ezért kérem a jóváhagyásod.
július 13., 19:06


Válasz a 3.b./ reflexiómra:
Nagy Krisztina: Márton, használd bátran! Örülök, ha megihletett a téma :)

Reflexiók (1.)

Kihívó-1.

Nagy Krisztina:

Naponta tűnnek el emberek, és mégis... Mi dönti el, hogy bekerülsz-e a médiába emiatt? Például az, hogy mivel foglalkozol.

Reflexió-1. 

Lányi Márton:

Ne haragudj Kriszta, ha egy mondat erejéig eltérek a témától, amikor láttam a TV-riportot, ahol bejelentették a lány eltűnését, én már tudtam, jobban mondva nyomatékosan úgy éreztem, hogy már nincs az élők sorában. Rá néhány napra ki is derült. - A témához: Ha különös dolgokat művelsz, számíthatsz a médiaszereplésre, de szerintem ma Magyarországon úgy a legkönnyebb médiasztárrá avanzsálni, ha rikítóan hülye, bunkó és egyben röhögni való vagy. Csak nézz rá Győzikére. Már hál' Istennek, letűnőben van, de jött utána a "bikicsunáj", időnként még előveszik a vén ripacs lantművészünket ... szerintem azokat kellene előtérbe helyezni a magyar médiának, akikről jó példát lehet venni. Csak nézd meg a híreket, tele van tragédiákkal, sirámokkal és gyásszal. Nem a veszteségeket kellene meglovagolni és a gyászolók érzéseiben vájkálni, hanem az életigenlést, a sikert és azok képviselőit kellene gyakrabban megszólaltatni, ha így tették volna az utóbbi tíz évben, már rég előrébb állna ez az ország. Azt mondják, hogy a magyar bánatában is iszik, örömében is iszik, és akkor is iszik, ha unatkozik, és nem tud mit kezdeni magával. Okos vezéregyéniségek kellenek, akiknek karizmájuk van, akik olyan kisugárzással rendelkeznek, hogy akaratlanul is a követésükre kényszerülünk. Csak nézd meg a magyar "fehérházat", látsz ott egyetlen karizmatikus figurát? Én személyesen ismertem Kádár Jánost, a keresztlánya esküvőjén én voltam a prímás, és az egyik szünetben maga mellé szólított, és igen jól eldiskuráltunk. Én nem voltam elragadtatva attól a rendszertől, mert mindig bepakolt a süllyesztőbe, amikor valamit nagyon akartam, mindettől függetlenül az öreg Jani bácsinak pozitív, és utánozhatatlan kisugárzása volt. Egy percig sem éreztem azt, amikor mellette ültemk, hogy nem mondhatom el a véleményemet, el is mondtam. És Ő meg is válaszolta. El kellett fogadnom a magyarázatát, mert meggyőző volt, és nem fentről tárgyalt. Olyan volt az egész, mintha csak egy munkással sörözgetnék valamelyik pesti kocsmában. Amikor felálltam, visszaintett és halkan még annyit mondott: Nem ide kellett volna születned, az apád elcseszte a saját életét, ami még rád is kihat, jobb lett volna, ha még a háború előtt, vagy legkésőbb 45-ben elhagyja az országot, csak hát gyáva volt hozzá. Ha most belefogtok tánc alá muzsikálni, egy kicsit halkabbak legyetek, mert nem tudunk az asztalnál beszélgetni.

Reflexiók (2.)

Ezt az ábrát én szerkesztettem a Facebook-os profilomon követett, Nagy Krisztina által jegyzett "Személyes Márka VIP Játszóház" című egyéni Facebook oldalon talált, és megnézésre javasolt videó alapján.

Videó forrás: 

http://www.ted.com/talks/lang/hu/simon_sinek_how_great_leaders_inspire_action.html

              Előzmények

Kihívó-2.
Schumann László:
Egy érdekes videó. Láttad már? És mi köze ennek a személyes márkádhoz? Remélem kitalálod, ha megnézed! Érdekel a véleményetek!


Reflexió-2.
Lányi Márton:
Nem kívánok belemélyedni a videón látottakba, csak annyit, hogy mellbe ütött a felismerés, hogy eddig mindent rosszul csináltam, amióta élek, és már elzúgott fölöttem 62 év, és még nem is éltem, csak álmodoztam róla. Hogy mennyi van még előttem, nem tudom, de nagyon örültem ennek a néhány percnek, amit hallottam és láttam. Vannak eltökéltek, akik hinni szeretnének valamiben, mert az a sikk, s a megvilágosodásukat Jézustól, vagy valamelyik istenüktől, vagy éppen csak egy érdemtelenül sztárolt sarlatán prédikátortól remélik ... én ebben a videóban hiszek. Köszönöm neked Laci.