Cövekrevert Benedek mélabús igaztörténete (3. rész)

                      A híd, ami majd valamivel összeköt

   Máskor már ilyestájban átsunnyogott hozzájuk a szomszédból a jóformájú Máli, és ha Kalárist is otthon találta, rögvest átváltott a bekódolt üzenetre:
– Jóreggelt a ház népének. Mi újság járja most felétek?
– Tudod, hogy nem örülök neked, te ócska ribanc. – válaszolta ilyenkor Kaláris fennenhangon, fűszerezvén néhol dölyfös dühvel, aztán jól rájuk csapta az ajtót, de azért megállt még egy időre kint hallgatózni az ajtó túlfelén. 
– Szomszéduram, Benedek. Ugyan, jöjjön már át kend egy kicsit. Megint meg kéne piszkálni azt a fránya mosógépet, mert csak kelepelget magában, de még egy fikarsznyit sem fordult benne meg a szennyes. – 

Aztán hamisan összemolyolygtak, s még bizton sejtették, hogy Kaláris jelen van, ott tapasztja a fülét az ajtó túlsó oldalán. Amikor aztán hallották tompán becsukódni a kiskaput, már tudták, hogy nem fog egyelőre zavarkodni, mertmán megin' elment meggyónni az atyához. Mindig is házhoz járt, vitt neki tíz friss tojást, meg egy üveg bort, ezért aztán a nyáj pásztora hálából megengedte, hogy eltévelyedett báránykája elszívjon rajta egy békepipát.

Aj-jaj-jaj! De most mégis éppen másként játszott a helyzet kimenetele. Mindeddig – pedig annak már három napja – senki emberfia nem nyomta le náluk a bemattult rézkilincset, valahogy megszünt az eleddig megszokott forgalom ezen a portán, mintha csak eltünt vón' az egész házuk, vagy tán sose is létezett volna.

Benedekben ekkorra már alig hált a lélek, mégis akkora bűzt árasztott maga körül, hogy még a legyek is messzire elkerülték. Aztán mielőtt végleg kilehelte vón' a lelkét, mán a' se tudta, él-e még egyáltalán, vagy csak épp álmodja ezt az egész históriát.

Mielőtt még ebbe belevágnék – Mért nem szóltok közbe, mi lett Kalárissal, hogy hazament-e egyáltalán. –, el kell még mesélnem egyet, s mást, többek között megválaszolom a két gondolatjel közé beszorított kérdéseket, még akkor is, ha nem tettem kérdőjelet.

Kaláris elcsühögött egy félnapi járásnyival odébb lévő faluba, Szőrmegbundafalvába, ahol rögvest pénzzé tette a Bözsit, meghált az ottani tiszteletes úrnál, és vele..., reggel főzött a vén kópénak egy kiadós kakaóskávét, aprított bele neki frissen illatozó mazsolás-kalácsot, s mielőtt elköszönt volna, csak úgy mókából, kívánalomból, vagy heccből, megegyszer felszökött a szemébe esdeklőn meredő rúd végére. 

Aztán, miután jól kitáncolta magát, és abből is elege lett, magához vette a perselypénz felét, mert ugye minimum ennyi legalább dukál neki, hiszen ő egy tisztességes, köztiszteletben álló asszony, nem egy söpredék árokszéli kúrva, aki előre követeli a jussát. Ha szolgáltatott is bármit és bármikor, azt sose ingyen tette, mert hát most példaként említve: mi köze is vóna egy unitárius tiszteletes úrhoz, amikor Ő a nagylőcsi atyához van teljesen odaszokva, és teljesen belebolondulva. 

A szerelmetes szerelmeskedés pedig nem szolgáltatás, hanem egyikünk teljes kiszolgáltatottsága a másikónk felé, de megfordítva is éppen úgy igaz. Ha nem hiszed, járjál utána. Én már beértem egyszer-kétszer, és hasonló megállapításra jutottam.

Herczeg Klára már vágyott is az atyára nyomban, ahogy emígy-e megjelent gondolatában, ezért gyorsan behúzta maga után a tiszteletes ajtaját és elindult haza gyalog a legközelebbik vakúton. Legalábbis így nevezték arrafelé akkor azokat a keskeny utakat, amelyek a magánföldek, és a mégapróbb nadrágszíjparcellák mezsgyehatárán húzódtak, és kacskaringóztak hegyen-völgyön-dombon át, s ki tudja, meddig ..., tán még végig is járhatod ezen a földet, s ha mindent jól csináltál, egyszer majd szembejössz magaddal.

Harmadnapon délután, vagy már inkább estefelé érkezett csak haza, és feltünt neki, hogy nem szalad eléje az öreg Bodri kutyájuk. Bodri egy vén fekete puli volt, valaha úgy bakzott, mint a nyulak, ma már rá se hederít a fehérnépre, még csak egy vakkantást sem tesz utánuk. Jól el van így, néha megzavar egy-két kotkodácsoló tyúkot, akik éppen a tojásrakáshoz keresik a fészket. 

Még nem is olyan régen, olyan is megtörtént vele egyszer, hogy annyira felidegsítette az egyik tyúk, az örökösnek tűnő kotkodácsolásával, hogy elvakult dühében tollastul, bőröstül és tojásostul együtt azonnal felfalta. Kapott is a seprűnyéllel vagy huszonötöt, Kaláris, a falkavezér, megtanította őt kesztyűbe' dudálni. Tán még ma sem heverte ki teljesen, de ezt mán tán sose tudjuk meg, mert ugyanúgy köddé vált, mint a gazdája.

Hát, igen. Kaláris nemcsak a Bodrit nem találta, az urát sem. Ez utóbbihoz már régen hozzászokott, ezért rá se hederített, gondolta: "Rossz pénz sose vész el". A Bodri viszont izgatta, ez a kutya végtelen hűséges volt a házhoz, sose kóborolt el, mindig védte a territóriumát. Nem sokat ugatott, de mindig szeretett orvul – egy mukk nélkül – az inába marni azoknak, akiket nem szívlelt. Ez volt a hobbija. Ha bepanaszolták Kalárisnak, az csak legyintett, és egy nagyot hahotázott rajta, mert hát nincs nagyobb öröm a kárörömnél..., legalább is Kalárisnak nem volt.

Gyorsan összeütött magának egy kiadós omlettet: felvert tíz egész tojást, kicsit megsózta, vágott hozzá zöldpaprikát – paradicsomot nem, mert azt csak a rizses lecsóban tudta elviselni –, belekarikázott 2 közepes fej vöröshagymát, egy fél szál füstöltkolbászt, kanalazott hozzá 10 dekányi – tepertőpörc alól kiolvasztott – zsiradékot, vágott bele egy evőkanálnyi friss petrezselyemzöldet, szórt rá kétcsipet köménymagot, reszelt bele egy kis házi keménysajtot, és az egészet nyakonöntötte 3 deci – kevéske máléliszttel dúsított – tejföllel (a pincében tárolt zöldmázos agyagkancsóból), tüstént aláröffentett a magaslábú aprócska spórnak, s már tíz perccel később jóllakottan, lehiggadtan és kisimult arcvonásokkal nekiindult a hátsó kert felé, hogy felkutassa a Bodrit. 

Egy kicsit ugyan félt attól, hogy majd valamelyik összevágásra-váró rönk alatt kimúlva találja, mert már jócskán benne volt a korban. Azt hiszem, 14-nek mondta legutóbb, amikor náluk jártam. Ha ember lett volna, még tán Benedek szépapjának is bepászolhatott vóna.

Aztán ahogy ott botorkált a hátsó kerti csalánosban, észrevett egy kidengelt mélyedést. Ott nem volt már egyetlen eleven csalán sem, csak erős húgy- és szarszag. 
– Jó étvágyat! – botlott elő belőle a hirtelen gondolat, amin elmosolyodott, aztán hátrahőkölt, de csak annyira, hogy ne érezze ezt az átható bűzt. 

Tanácstalanná lett. Nem tudott mire gondolni. Nem értette, miként keletkezhetett ez a mélyedés a csalánosban, miért érez egyáltaljában bűzt, amikor ott nyoma sincs se húgynak, se szarnak, se kutyának, se Benedeknek. 

Ez aztán annyira magasan feladta neki a leckét, hogy kezdte magát igazán rosszul érezni a saját vackában (merthogy Benedeknek csak annyija vót, ami rajta vót, amikor összekerültek), hogy kezdett rátörni a páni félelem, még egy kis hideg is kirázta. Majd borzongása fokozódott. Úgy érezte, mintha égnek állna minden hajaszála, mert még a kézfején is ágaskodni kezdtek a ritkán álló aprócska bodor-pihék, csak kapkodott a levegő után, s hogy ne essen össze menten, belekapaszkodott az egyik (sefekete-sefehér epertet termő) eperfa feléje konyuló ágába. 

Miután túl volt a nehezén és sikerült összeszednie magát, ösztönösen, a tudatalattijából indított parancsnak engedelmeskedvén általbotorkált Málihoz, ahol még sohasem járt korábban. Az persze egy percre sem villant át szürkeállománya eresebb burkán, hogy Benedek esetleg egy szörnyű bűntény áldozata lett, amihez még neki is köze lehet egyszer, ha valaki, – például egy rosszakaró – megfincogtatja az ügyet.

Volt is meglepetés mindkettőjük részéről. Máli is megijedt, mert azt hitte magában, hogy Benedekkel történhetett valami, ha csak úgy uk-muk-fukk, kéretlenül betoppantott hozzá a vetélytársa. Kaláris azért ijedt meg, mert míg meg nem látta Málit, nem is tudta felfogni, mivel telt el a legutóbbi 2-3 perce. Úgy ment át oda, mint egy holdkóros, sejtelme nem volt, merre viszi a lába, ezért lett aztán ez a nagy riadalom a szomszédháznál. Bár a miértekből visszafejthető okok ugyan kissé különböztek, de a két nő viselkedése valahogy mégis egybehangzóan hasonlatosnak mutatkozott.

Amikor már volt annyi erejük, hogy a meglepetés riadalmát leküzdjék magukban, hirtelen egyszerre szólaltak meg: 
– Csak nincs valami baj? – A kórusban-beszéléstől mindketten elnevették magukat, pedig egyáltalán nem voltak vidám kedvükben. 

Kaláris elmesélte, hogy se kutya, se Benedek, meg hogy rossz az előérzete és hogy nem érti azt a hátsó kerti bűzölgő mélyedést a ledengelt csalánosban, és hogy jöjjön át vele a Máli, és nézzék meg újra, illetőleg vegyék jobban is szemügyre együtt, most már immáron ketten azt a fölöttébb gyanús helyet. 

Máli, bár Kaláris nem is kérdezte, szabadkozott, hogy Benedek nem járt nála ma. Azt nem merte mondani, hogy sose, mert tudta, hogy Kaláris tisztában van a viszonyukkal, csak nem beszél róla senkinek, mert akkor nevetség tárgya lenne a faluban, azt pedig semmiképp nem akarja. Máli se dicsekedett soha Benedekről senkinek, – mert Szalasztayt nem lehetett sehogy sem egy lapon említeni a Ferkóval, mert az egy nagydarab, deli és stramm ember volt –, és mert a Benedekről sok mindent el lehetett mondani, képzelni, de hogy még kujon is lenne, azt Nagylőcsön eleddig sosem gondolta róla senki. 

Máli egy özvegy negyvenes, aki mellesleg egy nagyon szépasszonynak mutatta magát, a túlzásokat messziről is elkerülve, mindig ápolt, természetes és üde volt, tehát mindennel jól megáldott ahhoz, hogy bárki ember fiát könnyűszerrel levegye a lábáról. De mégsem tette, még az atyát se ajnározta, így aztán mindenki szentül meg volt győződve arról, hogy a Máli teljességgel érintetlen, mióta csak az urára ráhúzták az ősöktől zsírosabbá lett nyirkos kapaföldet. 

Benedek csak egy csikasz kis torzó volt (nagy kerek fej, rövid nyak és mégrövidebb végtagok) Ferkóhoz képest, alig haladta meg a másfél métert, még katonának sem volt jó. A fejénél csak a hasa volt nagyobb, olyan kerekre domborodott, mint egy szakajtó, ezért a mi Benedekünk úgy járt-kelt Nagylőcsön, környékén, és mindenütt, ahol csak megfordult, mint aki egy kissé fennen hordaná az orrát, pedig valójában nem volt egy nagy arc, csak hogy előre ne essék a saját hasa miatt, egy kissé hátra-dőlten kellett tartania az egész testét, és ebbe ráadásul még a feje is beleszámoltatott. 

Szóval, nemigen illettek össze, de Kaláris is hallgatott, mint a sír, ezért senki sem tudta volt összeboronálni őket, ettől függetlenül gyakran és kiadósan szeretkeztek, mert mindkettőjüknek sok öröme telt benne. Hogy miért? Ezt az egyet nem fogalmazták meg, mert fel sem ötlött bennük sosem, hogy a viszonyukat valaha is, és valamiért is meg kéne vitatni.

Az élet márcsak ilyen, a kémia egy olyan nagybetűs és önálló effekt, vagy plugin a testi örömszerzés területén, amely nem kér a kivülállótól sem véleményt, sem előítéletet, sem tanácsot, sem engedélyt, mégis hipp-hopp összeragasztja kiszemeltjeit. Akik így találnak egymásra, soha nem fognak tudni egymástól megszabadulni, s tán még annál is inkább nem, minélte jobban akarják.

Hétfőn aztán a két barátnő, merthogy azzá lettek, ha már így rendelte a sors, egymásba karolva beutaztak a megyeszékhelyre, Petribotra, hogy bejelentsék Szalasztay Benedek, nagylőcsi magángazda eltűnését. A Bodrit ugyan elfelejtették bejelenteni, de azt legalább megsiratták.., és nemcsak egyszer.

                                                    ***

Cövekrevert Benedek mélabús igaztörténete (2. rész)

                    Hogy mi is történt ezután valójában?

   Hát, arra azonban várhatott Szalasztay Benedek, hogy az asszonya egyszer is eloldja, ez a cselekedet sehogyan sem tudott, vagy tán nem is akart megtörténni. Úgy hiszem, már mindegy is, melyik volt a való, a lényeg az, hogy Benedek végzetesen a cövek foglya maradt. 

Kérdezhetnéd most:
- Mi történhet még ezek után, ha a főhőst máris kicsinálta az asszonya még a mű első harmadának első negyedében? 
- Miért nem üvöltötte össze a szomszédokat, vagy az utcai járókelőket Szalasztay, valaki csak-csak a segítségére sietett volna.
- Csak várd ki a végét, az még odébb lesz. – Válaszolnám, ha valaki is megkérdezett volna, de hát az én olvasóim csak róják a sorokat, nem akarnak közbevágni, nehogy kizökkentsenek. Ha nem akarjátok, hát nem lesz online dialógus. Megyünk tovább, és nézzük, miként alakultak a későbbi fejlemények. Annyi azonban még hozzátartozik az igazsághoz, hogy cövekrevert Benedek még látta Kalárist nagy sebtében elviharzani a háztól, aki buzgón meglovagolta a régi körmös-traktort, és úgy elvágtatott rajta, mint a szél. Ó, ez már túlzás, nem fogjátok elhinni. Csakhogy hihetőbb legyen: úgy elvágtatott rajta, mint Zenthe Ferenc valaha a tenkes kapitányában..., hogy... csakúgy porzott az út utána. 

Mindítig leste a pillanatot Benedek, mikor tűnik újfent elő az asszonya, mikor pöfög már be Bözsivel a portára, és végre vége legyen ennek a kegyetlen játéknak, de az a bosszúra éhes önjáró talpfa sehogyan sem érkezett haza, vagy csak nem volt benne elegendő hajlandóság, hogy rávegye magát a hazaindulásra, avagy tudott ugyan parancsolni magának, csak éppen most nem fogadott szót. Szerintem, már ez is mindegy. 

Most – bár tilos lenne – egy kicsit előre vetítem a dolgok kimenetelét, Kaláris önfejű távolmaradása megbocsájthatatlan következményekkel járt. De erről majd később.

Abban az időszakban – hogy miként is alakult a degresszív progresszió a folyamatban, s csakhogy jobban értsd; amikortól ameddig szenvedett a cövek végén Benedek – kutya rekkentő hőség emésztette Nagylőcs kies és tágabb környes környékét, mialatt Benedek már látott egymásután elmúlni két pitymallatot is azóta, mióta Kaláris így magára hagyta őt a saját szarában. 

A nappalokat nehezen viselte, de mégis.., valahogy megadóan tűrte. A csillagos éjszakákat szépen átpihente, egy kicsit álmodott Máliról, a köztük tomboló ősi szenvedélyről, egy kicsit számba vette eddigi életét, hogy miért is nem születhetett gyermeke, egy kicsit bocsánatot kért Kaláristól, amiért ennyire bolondul Máli után, egy kicsit győzködte volt saját magát, hogy majd minden bűnére feloldozást fog nyerni, egy kicsit gondolt a hórihorgas vénülő atyára, akinek Kaláris oly buzgón hordja a friss tojást, és a legjobbik borát, egy kicsit visszaemlékezett Sodró Ferkóra, aki gyerekkorában a legjobb barátja, ót' a Máli férje vót, aztán egy szörnyű balesetben meghótt, egy rönkvágó gatter hosszában pontosan felébe szelte, s mikor lemázsálták egyik felét a másik után, a mázsa ötkilós eltérést mutatott a jobbik fele javára. Ezen csámcsogott Nagylőcs évekig, de sehogyan sem tanáltak rá hihető, pláne nem értelmes magyarázatot. A legesleghülyébbik az vót, hogy a Ferkónak irdatlan nagy lelke vót, oszt az nyomott öt kilót. Ezt az utolsót még meg is mosolyogta képletesen a bajsza alatt, mert az sose vót néki. És az a gondolat, hogy "Milyen közelinek tűnik most a mennyeknek országa, ahová nemsoká én is bebocsáttatást kapok", teljesen megnyugtatta, s egy kis időre beleájult az időtlenség fekete köpenyébe.

Maga se tudta megmagyarázni magának sehogy, mitül lett egyszeribe ennyire könnyen kezelhető és ilyen mimóza kezesbárány. Megadta a módját rendesen, mert előbb csak mintha gőzölögve főtt volna, mint egy köpcös rák a cuppogó fedő alatt, de másnap már sült a zsírjában a napon, akár egy kiselejtezett és karóbahúzott kappan, de csak úgy spontán és vigécen, mellőzve mindenféle UV-s kenceficét. 

Csak egyet sajnált nagyon, nem tudott sehogysem a hasára fordulni, pedig próbálta százszor is, de nem ment. Bármiféle helyzetváltoztatásra képtelen volt ebben a szoros gúzsban, így hát kénytelen volt tovább ülni a saját ürítéseiben. Az alfertáját jellemző egyre égetőbb és maróbb érzés már-már kezdett túltenni a kopasz feje búbjára tűző nap-okozta fájdalmon. 

Kezdte lassan kikezdeni Benedek állóképességét ez a két végpontból támadó és harapófogó-szerűen átnyaláboló kutyaszorító érzés. Ilyenkor gyorsan mindig másra kezdett gondolni. Például, ilyesféléket forgatott magában, mint például: – Milyen jó, hogy legalább a pocakom nem fáj, és még ugyanolyan kerek és feszes – foszforeszkált kínja elviselhetőbbé tétele érdekében Benedek, de én úgy hallottam valakitől, aki véletlenül egy, a függőleges felében elszáradt diófa tetejéről, és éppen véletlenül egy kopasz varjú társaságában, és szintén véletlenül, és oly sokáig figyelte Benedeket, hogy: – Az is meglapult egy jócskányit, mint amikor a ritkuló gumiköpenyből lassacskán elslisszan az ájernek nyomása. – Hát egyelőre ennyit a Szalasztay-féle igazmondásáról.

És ez így van jól. Nagylőcsön még a falnak is füles szeme van, ahol semmit nem lehet megúszni büntetlenül. És ha mégis? Vajon lefogják-e valaha is Herczeg Klárát ezért a cövekreverésért? Nyomozta-e Erdélyország milíciája valamikor is a családon belül elkövetett, és csendben lezajló gaztetteket? Volna még ezernyi kérdés, ami megválaszolásra várna, de ez a történet nem lesz annyira hosszúlére eresztve, mint képzeled. Most még esetleg úgy tünhet neked, de tévedsz, mert fel fognak pörögni az események, és sok részletet szándékosan magamba fogok tartani, csakhogy mihamarabb vége legyen, mert kezd az agyamra menni már ennek a Szalasztaynak a tehetetlensége.

Szerdára virradóra már ez a szerencsétlen flótás úgy nézett ki, mint aki egy főttutánsült virsliből hirtelen átvedlett vón' Kuntakintébe, csak szemének a fehérje villódzott még beesetten, haloványan, sekélyen és ritkuló ütemezésben, de már nem mondhatni, hogy hófehéren, hanem a csipától, és a magára evickéltetett portól homályosan, és ollyaska vérvörös-fakón, mintha csak egy nagy adag sóban pácolt szárított tüdőt nézegetnénk valahol az útszéli porban.

Amikor még néha magánál volt, bár ez már egyre ritkábban fordult elő vele, még erősen bízott abban, hogy túlélheti, de leginkább csak annyit érzett, hogy a szomjúságtól menten odavész. 

Nem mert a Napba nézni, mert nem akart. Inkább csak kókadtan maga elé meredt révedten, ahol egy nagy, hullámzó, és feléje hömpölygő nyílt vízözönt látott, ami persze közelről sem fedte a valóságot, mert már csak feküdt a kínjában kifészkelt csalános közepében egy bűzölgő mélyedésben, és amikor eljött a pillanat, hogy felvállalja a sorsát, megadóan várni kezdte, mikor köszönt rá a szenvedéseitől megszabadítani szándékszó kaszás. 

Nem kellet neki messzire mennie, hiszen mozdulni sem tudott, így aztán helyben végezte el minden dolgát. Eleinte kiadós porciókban – amikor még lezserre fogta, illetve majd-nemhogy fittyet hányt az ügyre, mert azt hitte, hogy ez csak a Kaláris féltékenysége szülte kifundált és kiprovokált ocsmány túlélési játék, egy olyasmi próbatétel-féle, amiben most neki feltétlenül bizonyítania kell valamit. Hogy mit, azt sajnos, nem tudta, de azt igen is igen, hogy megpróbál mindenben megfelelni az asszonya kihívásának, legalábbis azzal a részével, hogy mindenképpen életben marad, ezért aztán még egy félmukk se buggyant fel belüle, nehogy elbukjon ezen a próbán, – de már a második naptól kezdődően ritkította ürítéseit és jelentősen visszafogta a mennyiséget is, hogy maradjon benne még egy kis tartalék lé, mert titkon még néha most is reménykedett valamiféle csodában, ami majd megfordíthatja kegyetlen sorsa visszájáról megrakott szekerét. 

                                                ***

Cövekrevert Benedek mélabús igaztörténete (1. rész)

                                                       Betájolás 

   Hogy egy fitty, azaz néhány másodperc alatt betájolhassátok eme igaztörténet helyszínét, elárulom néktek, hogy az erdélyországi Kis-Kovász-megye egyik csücskében, és onnét balvégről, az 1023-as makk-ádámmal burkolt főút 28. elágazásától, de még az 1 023 782-es kilóméterkőtől egy kicsit visszább, és attól még néhány rőfnyivel előrébb előcsücsörösödő földes bekötőút végében – ha éppen arra jársz – ott találod Nagylőcsöt, ahonnan néha egészen jó kilátás esik a Rigó-hegyre, és ahol az akaratlanul felhalmozott apró fájdalmaktól éppen mélyen magábasüpped a faluközösség, de azért még foltokban néhol látni virágokat. 

Ez a Nagylőcs feltehetően onnét kaphatta a nevét, hogy hajdanán itt készült az első olyan lovasszekér, aminek a hátsó kereke szándékosan nagyobb volt, mint az első. Mi volt ebben a ráció? Elmondom. A lőcs-nélküli és a kis-lőcsös szekerek összes kereke egyformán kicsi volt, ezért aztán hegynek menet két sodrott lóval, vagy ökörrel kellett vontatniuk. A nagy-lőcsös szekér feltalálása a maga idejében felért annyival, mint Edison első villanykörtéje. Miért? Mert a nagy-lőcsöst a rápakolt rakomány a saját súlyától előre lendítette, így aztán az igavonó csak arra kellett, hogy a bakon ülő mindig a megfelelő irányba terelhesse az önjáró járművet. Azért ennek is, mint bármi másnak, vót egy bitang nagy hibája, mégpedig: Ha a ló például egy váratlan lejtőn eszeveszett nyargalásba kezdett, a hátsó nagy-kerekek minduntalan le akarták előzni az elülső kisebbeket, ezért a szekér egyre sűrűbben és egyre inkább nagyobb ívben ki-kitért hol jobbra, hol balra, s miután ezt a kecélést képtelen volt abbahagyni, egy óvatlan pillanatban a fülön csípett pillanat felényi leforgása alatt a feje-tetejére állt. Eme közismert gikszer ellenére még ma is gyártják ezt a nagylőcsi szekeret. Minden valószínűség szerint azért, mert már túl sokan szívjuk a levegőt ezen az agyongyötört Föld nevű bolygón.

Tehát ez a híres-nevezetes Nagylőcs a fénykorát a XIX. század utolsó harmadában élte, miután e század derekán, a hajdan volt Szászország területéről ideszalajtott tíz szerencsét próbáló német-ajkú család a Rigó-hegyi jól frekventált lankákon iparszerű szőlőtermesztésbe és borászatba kezdett. A bor mellett sietősen megjelent az úgynevezett csatlós-, vagy háttéripar is, így aztán nemsokára helyben készült az egész hóbelevanc: hordók, dézsák, kádak, puttonyok, korcsolyák, kotyogók, dugók, csapok, meg lopók, de még a zúzók és a prések is. S hogy el ne felejtsem, helyben készültek még a csőszök tolvajriasztó füttyentgetői is, és nem is akármilyen fából, egyenesen habos jávorból. Ekkoron a falunak futta még saját bíróra, jegyzőre, gazdatisztre, tanítóra, papra, harangozóra, rikkancsra, tűzőrszemre, erdőkerülőre, csőszre és kokastollas fogdmegre. Itt nyomták hetente a jó-hírű kétlapos lapot, Nagylőcs Süvöltőjét, ami a napi hírek mellett buzgón felvállalta a bővebb pátria pletykáinak ízes kiteregetését, mindezek mellett rendelkezett népszerű hirdetési rovattal, amiben például ilyen is állt, hogy: "Eladó a menyasszony", meg-hogy "Alig-mosott csizmakapca fele áron kiadó". 

Akkoriban az állandó lakosok száma még az ezret is meghaladta. Ma bezzeg már a négyszázat is csak éppen hogy súrolja, amiből a gyerekszám még a húszat sem teszi ki. Dejszen, ha ekkora vehemenciával folytatják majd itt a gyerekcsinálást a jövőben, száz év elmúltával tán már a térképről is kikopnak, s mindössze csak a kihalt falvak listáját fogják gyarapítani, és azt is csak eggyel.

Ebben a zsákfalucskában él többek mellett az egyik virtikli őslakos, az azóta hirtelen köddé-vált Szalasztay Benedek, no meg az asszonya, akit mindenki csak Kalárisnak hiv Benedek után, s aki valójában született Herczeg Klára, a pispiricsi jegyző lánya, s aki valaha hét vármegye – legalább is arcra a – legrútabb, s egyszersmind leggazdagabb menyasszonya volt. Klára első látásra olyan benyomást volt képes kelteni magáról a rácsodálkozóban, mintha csak egy orosz vasúti talpfát látna megelevenedni. Sokat nyomott a mázsán, és ha kapnál tőle egy jól elhelyezett pofont, azonnal sűrű whitworth-menet tekeredne a megperdülő, de egyébként merev nyakadra.

Megmintázom nektek most tőszavakban Benedeket, hogy legyen vajmi gőzötök róla. Itt született a Bús gerlice utca végében, a helységjelző-tábla szomszédságában, az utolsó egyedülálló, mára már romos kis házikóban. Amikor ezt írtam, éppen betöltötte az ötvenet. Bőre sárgás, könnyen barnuló, tipikusan az ázsiai rasszt képviseli. Szemöldöke dús, sötét, fényes, és jó-rajzos. Szeme apró, mélyen-ülő, és barna, így szembogarát csak akkor látni, amikor belesüt a fény. Fülei nagyok és kissé elállóak. Bakancsa negyvenes, csizmája egy kicsit nagyobb. Tenyere erős, szegletes, és termetéhez képest nagy. Ujjai vastagok, rövidek, marok-szorítása kegyetlen. Csak nagy-ritkán veszi elő a késes beretváját, mert majdhogynem szőrtelen, csak a bajsza helyén és az álla-csücskén pelyhedzik néha egy-egy kis szőkés-barna folt, amit le kell húznia. A haja? Az nincs már neki, a feje fényes és teljesen tar, akár egy biliárdgolyó. Nagyon vágyódott gyermek után, és főleg fiúra, akinek átadhatta volna mindazt, amit ő tud. Ha Máli várandóssá lett volna tőle, akkor nyíltan is felvállalta volna a kapcsolatukat, és a válás után Málival élt vón egyben ásó, s kapa-elválasztásig.

Hogy Kalárist is jobban ismerjétek: Ő most 52 éves, könyvelő a megyei önkormányzatnál. Bőrszíne lágyan kreol, homloka magas, tán még túlontúl is, szeme nagy, színe mosott vizenyős-kék, kissé dülledt, ellenben tekintete nagyon is frivol, mert a szembogara alatt alul-fölül jól kivillan a szem-fehér. Szemöldöke alig kivehető, rövid, és keskeny-vonalú. Haja egyenesszálú, se szőke, se barna, és mindig rövidre-vágott. Arca erős, széles és csontos, vasakaratot tükröző. Ajka keskeny, papilla-élek elmosódottak. Füle apró és húsos. Topánkái negyvenkettesek, de az is meglehet, hogy ennél nagyobbak. Egy jó-madzag volt már tini-korában is, mindig az esendő papokat fogta ki magának, akik tudtak is, akartak is hallgatni. Már több művi-vetéléssel megszakított terhességgel számolt, amikor férjül vette Benedeket. Azért gombolta le a piacon, mert már betöltötte a huszonnyolcat, és attól félt (és joggal), hogy pártában marad. Benedek dolgos gazda lett a háznál, vagyis bevált, így a számítása is. Tudta jól, hogy egyetlen magzatot sem fog tudni kihordani, ettől függetlenül mindig az urát káromolta, de sosem mások előtt, amiért nem tudta teherbe ejteni. Soha nem vágyott az anyaságra igazán, de ezt kitűnően leplezte mindenki előtt.

Megismeritek a szomszédban lakó negyvenes Málit, aki az egyenlő-oldalú (és egyben egyenlő-szárú) szerelmi háromszög egyik csúcsa, s akibe úgyannyira belebotlott Benedek, hogy majd mindig annak a levét issza, de ha jól belegondolunk, s ha még csak látszatra is, a háromszögünk szögszámai rejtélyesen még meg is sokasodnak néha.

Azért, hogy kerek legyen a kép, Máliról is lejtek egyet, s mást. Kora most éppen negyvennégy. Egyik apai dédanyja ír származású volt. Magassága 158 cm, csípő- és mellbősége ideális. Bőre porcelán-fehér, teles tele apró szeplőkkel, ami nagyon jól áll neki. Ez a szexepilje. Arca szív-formát mutat, szeme búzavirág-kék, apró és mélyen-ülő, szemhéja enyhén mandula-metszésű. Szemöldöke természetesen sötét, ízlésesen szedi. Tekintete vidám, ugyanakkor ábrándozó, de ha jobban belelátunk, egy picinykét kacér és büszke is valahol. Homloka átlagos magasságú, lágyan a fejtető-felé ívelő, orra rövid, vastag és kissé fitos. Az orrvégi porccal szemközti likszájak erősen metszettek, ami nemesi származást jelez. A fülét nem láttam, mert a természetesen göndör és hosszú bronzvörös haját, ami nagyon sűrű, de nem erős-szálú, kibontva hordta. Nem az a tipikus csókos szájú, de ajkai vastagok, szépen rajzoltak, és szájfestés nélkül is mindig pirosak. A keze nőies, hosszúkás, finom ujjakkal és körmökkel, de semmiképp sem dologtalannak látszó. Tenyerében a Vénusz-domb kifejezetten fejlett és rózsás. Harmincnyolcas cipőt visel, és nyaranta szeret mezítláb járni. A lakáson belül soha nem visel lábbelit. Ferkótól nem lehetett gyermeke, mert genetikailag nem illettek össze. Benedektől – az ura halálát követő harmadik évben – egyszer már volt áldott állapotban, de elhajtatta, mert félt Kaláris bosszújától és faluja lepcses szájától.

Úgy emlékszem, mintha 2012 Pünkösd reggelén történt volna az eset, de az is megeshetett, hogy éppen valamelyik péntek-tizenharmadikán történt –, de most légyen elég annyi, hogy mindenképpen a minap volt..., amikor Szalasztay Benedeket megint csak elővette az oly sokszor nálajárt aggodalom, mert most ezegyszer észrevette (máskor nem szokása észrevenni semmit), hogy valaki, aki nem lehetett más, – gyanította Benedek –, mint az asszonya, egy óvatlan pillannatában alaposan odacövekelte a földhöz a hátsó kertben, miközben a szomszédban észbontón lengében kapáló Málit vizslázgatta hosszan elmerengve éppen.

Kaláris kipányvázta Benedeket, akár egy kóborlóhajlamú jószágot, illetve mint egy rakoncátlanul oktondi barmot, mert ha véletlenül nagy ritkán keresni merte valamiért az urát, arra sosem tudott rátalálni. Nos, úgy érezte, hogy ezzel az üggyel az elkövetkezendő idők során már nem lesz többet gondja, merthogy sikeresen elszakította Benedeket egy életre Málitól.

Így aztán Benedek, – aki rég elhíresült az iszonytatosan gyors észjárásáról, az állandóan máshol-okoskodásairól, és a Kaláris szitáján át jól kivehető (rendszeresen visszajáró) koslatásairól, – most egykedvűen, lélekben is mellécövekelt a valóságos cövekhez, s várta türelemmel és esendő fizimiskával, hogy vajon mikor enged fel majd asszonya borúja, mer' az hót-ziher, csakis ő tehette vele meg ezt az aljasságot, de hát arról Ő sem tehet, hogy nem látta egészen kristály tisztán az akciót, mert csak annyit vett észre, hogy hátulról, és számára teljességgel váratlanul egy óriási ütés érte a tarkóján, aztán se kép, se hang, megszakadt a Benedek által megélt valóság filmje.

– Ó, az én drágalátos párom, az én gyöngykoszorús Kalárisom – morzsolta elől a szájában bambán az éledező Benedek, s amikor teljesen feleszmélt..., kisvártatva emígyen folytatá: 
– Az a szemét, mocskos kurva, hát nem kifigyelte, mikor nem figyelek oda. 

                                        ***

Beharangozók (1.)

Már megráztam a csingi-lingi-bongót. Mégsem hallottátok? Sebaj. Akkor legalább ezt a kis operatív és direkt, és nagyon is reklámízű privát sajtóorgánumomat szíveskedj elolvasni.., dehogy is szíveskedj, kötelező az elolvasása.


A következő bejegyzésem egy most megkezdett új novella online első fejezete lesz, de előfordulhat még az is vele, hogy kisregénnyé duzzad – attól függően, hogy mennyire fogjátok szeretni, és követelitek-e a folytatást. Az ötlettár még üres, használjátok ki az abban rejlő lehetőségeket is. Apropó, ha lesz az olvasóim között grafikus, vagy aki csak ért hozzá, és akar rajzocskákat tűzni a cselekményhez, illetve annak valamelyik fejezetéhez, ha nekem is tetszik, szívesen hozzáfűzöm. Ez az anyag, míg le nem zárom, állandó mozgásban, átalakulásban lesz, nemcsak a helyesírási hibákat, és a véletlen elírásokat fogom javítani, hanem a stílust is csiszolni fogom, sőt még arra is számíthattok, hogy egy-egy már megírt fejezet bővülni, vagy szűkülni fog, attól függően, hogy a napról napra kibomló cselekmény mit követel meg. Kezeljétek úgy ezt a helyet, mint egy interaktív műhelyt, amibe folyamatában beleláttok. Amikor valamit lezárok, arról tudtok majd.


Az ötletet – "VIP Játszóház: Péntek 13 játékindító" – további feldolgozásra Nagy Krisztinától megkaptam, így a mai napon útjára engedem Cövekrevert Benedek mélabús igaztörténete című epikai művemet.

Reflexiók (3.)

Kihívás-3.
Nagy Krisztina: Hoztam egy jó kis péntek 13-hoz illő játékot. 


Felébredsz egy reggel, és paff, nem emlékszel semmire az előző életedből. 


Az asztalon találsz egy levelet, ami leírja, hogy egy felsőbb hatalommal kötött szerződés alapján feláldoztad az előző életedet az emlékeiddel együtt, cserébe pedig halhatatlanságot és korlátlan mennyiségű pénzt kapsz cserébe. A korábbi életedből teljesen kitöröltek, senki sem emlékszik rád. A korábbi fizikai és szellemi készségeid, képességeid változatlanok, de egyelőre ezekre sem emlékszel.


A szabályok, amiket be kell tartanod: 
- Senkinek sem árulhatod el, mi történt veled
- Nem politizálhatsz
- Csak akkor adományozhatsz szekérderéknyi pénzeket jótékony célra, ha magad is tevékenyen közreműködsz az adott cél elérésében


Mihez kezdesz?
július 13., 12:54, Budapest, Hungary közelében


Reflexió-3.
Márton Lányi: 


a./ Mihez kezdenék? Tüstént meglovagolnám a harmadik szabályt, mert szeretek adni.
július 13., 18:54 


b./ Kriszta! Volna-e ellenvetésed, ha ezt a kis játékot - nem szó szerint, hanem a lényegét tekintve - bedolgoznám egy novellába. Nagyon sok ötletem támadt egyszerre, még nem tudom a végét, de már látom képekben. nem akarok plagizálni, ezért kérem a jóváhagyásod.
július 13., 19:06


Válasz a 3.b./ reflexiómra:
Nagy Krisztina: Márton, használd bátran! Örülök, ha megihletett a téma :)

Reflexiók (1.)

Kihívó-1.

Nagy Krisztina:

Naponta tűnnek el emberek, és mégis... Mi dönti el, hogy bekerülsz-e a médiába emiatt? Például az, hogy mivel foglalkozol.

Reflexió-1. 

Lányi Márton:

Ne haragudj Kriszta, ha egy mondat erejéig eltérek a témától, amikor láttam a TV-riportot, ahol bejelentették a lány eltűnését, én már tudtam, jobban mondva nyomatékosan úgy éreztem, hogy már nincs az élők sorában. Rá néhány napra ki is derült. - A témához: Ha különös dolgokat művelsz, számíthatsz a médiaszereplésre, de szerintem ma Magyarországon úgy a legkönnyebb médiasztárrá avanzsálni, ha rikítóan hülye, bunkó és egyben röhögni való vagy. Csak nézz rá Győzikére. Már hál' Istennek, letűnőben van, de jött utána a "bikicsunáj", időnként még előveszik a vén ripacs lantművészünket ... szerintem azokat kellene előtérbe helyezni a magyar médiának, akikről jó példát lehet venni. Csak nézd meg a híreket, tele van tragédiákkal, sirámokkal és gyásszal. Nem a veszteségeket kellene meglovagolni és a gyászolók érzéseiben vájkálni, hanem az életigenlést, a sikert és azok képviselőit kellene gyakrabban megszólaltatni, ha így tették volna az utóbbi tíz évben, már rég előrébb állna ez az ország. Azt mondják, hogy a magyar bánatában is iszik, örömében is iszik, és akkor is iszik, ha unatkozik, és nem tud mit kezdeni magával. Okos vezéregyéniségek kellenek, akiknek karizmájuk van, akik olyan kisugárzással rendelkeznek, hogy akaratlanul is a követésükre kényszerülünk. Csak nézd meg a magyar "fehérházat", látsz ott egyetlen karizmatikus figurát? Én személyesen ismertem Kádár Jánost, a keresztlánya esküvőjén én voltam a prímás, és az egyik szünetben maga mellé szólított, és igen jól eldiskuráltunk. Én nem voltam elragadtatva attól a rendszertől, mert mindig bepakolt a süllyesztőbe, amikor valamit nagyon akartam, mindettől függetlenül az öreg Jani bácsinak pozitív, és utánozhatatlan kisugárzása volt. Egy percig sem éreztem azt, amikor mellette ültemk, hogy nem mondhatom el a véleményemet, el is mondtam. És Ő meg is válaszolta. El kellett fogadnom a magyarázatát, mert meggyőző volt, és nem fentről tárgyalt. Olyan volt az egész, mintha csak egy munkással sörözgetnék valamelyik pesti kocsmában. Amikor felálltam, visszaintett és halkan még annyit mondott: Nem ide kellett volna születned, az apád elcseszte a saját életét, ami még rád is kihat, jobb lett volna, ha még a háború előtt, vagy legkésőbb 45-ben elhagyja az országot, csak hát gyáva volt hozzá. Ha most belefogtok tánc alá muzsikálni, egy kicsit halkabbak legyetek, mert nem tudunk az asztalnál beszélgetni.

Reflexiók (2.)

Ezt az ábrát én szerkesztettem a Facebook-os profilomon követett, Nagy Krisztina által jegyzett "Személyes Márka VIP Játszóház" című egyéni Facebook oldalon talált, és megnézésre javasolt videó alapján.

Videó forrás: 

http://www.ted.com/talks/lang/hu/simon_sinek_how_great_leaders_inspire_action.html

              Előzmények

Kihívó-2.
Schumann László:
Egy érdekes videó. Láttad már? És mi köze ennek a személyes márkádhoz? Remélem kitalálod, ha megnézed! Érdekel a véleményetek!


Reflexió-2.
Lányi Márton:
Nem kívánok belemélyedni a videón látottakba, csak annyit, hogy mellbe ütött a felismerés, hogy eddig mindent rosszul csináltam, amióta élek, és már elzúgott fölöttem 62 év, és még nem is éltem, csak álmodoztam róla. Hogy mennyi van még előttem, nem tudom, de nagyon örültem ennek a néhány percnek, amit hallottam és láttam. Vannak eltökéltek, akik hinni szeretnének valamiben, mert az a sikk, s a megvilágosodásukat Jézustól, vagy valamelyik istenüktől, vagy éppen csak egy érdemtelenül sztárolt sarlatán prédikátortól remélik ... én ebben a videóban hiszek. Köszönöm neked Laci.

Lyrics

Lyrics, magyarul: dalszövegek. Nem fellengzősségből adtam ezt a fülcímet, hanem mert rövid és kifejezőbb, mint magyarul, és mindenki ismeri. Ezen az oldalon csak az általam megírt dalszövegeket olvashatod. Nem mindegyikhez írtam (szereztem) dallamot, és még kevesebb azoknak a száma, amit már fel is énekelt valaki. Óvatosan kell bánnom a versekhez hasonlító prózai alkotásokkal, mert nekem nem megy igazándiból a verselés. Nem akartam, hogy a "Versikék" oldalra kerüljenek, mert nem azok. A prózába sem fért be, így külön kategóriát kapott. Néhány dalszövegem dalba és videóba ágyazottan megtalálható több videócsatornán, de az MP3-as oldalakon is elérheted.

Miért éppen versikék?

Mert nem ütik meg azt a nívót, amit egy normális verstől elvárna az ember.

A hajdúböszörményi gimiben a fiatal Kertész László költő volt a magyar irodalom-, a magyar nyelvtan-, és a történelem-tanárom. Férfiúkat nem illendő imádni, de én boldogan végigcsüngtem a négy évet minden szaván, mert lebilincselő volt a stílusa, a tudása, a parfümje, a cigije, az öltözködése..., nem volt több ilyen ember az életemben. Irodalom-szakkörös is voltam, ott többek közt meg lehetett vitatni mindazt, amit írtam. 

Kertész tanár úr mondta egyszer: Jobb volna Marci, ha kisprózát, vagy novellákat írogatnál, mert a verseid..., noha, szórakoztatóak, azért mégiscsak agyrémek valahol. Belőled hiányzik az a lírai többlet töltet, ami az igazi költőknek sajátja, ugyanakkor érdekes és bizarr a látásmódod, valahogy hasonlítanak a rajzaidhoz és a festményeidhez. Minden héten ott van tőled valami a nagy faliújságon, a közzétett dolgaidon jól elszórakozik az egész tanári kar, a tanáriban is sokszor téma vagy. Nem mondom azt, hogy tilos verset írnod, csak azt mondom, kisprózában jobb volnál. A regény egy más műfaj, te nem fecsegsz annyit, és türelmed sem volna egy nagyobb lélegzetű epikai műhöz. (Mennyire igaza volt, hiszen még egy kisregényhez sem volt soha türelmem.) A kisprózába nemcsak a novellák férnek bele, hanem a karcok, karikatúrák, glosszák, értekezések, és az esszék. Mindegyikhez van érzéked, ha le tudnád vetkőzni az alpári, közönséges és sértő stílusodat, az állandó groteszk, és abszurd látásmódot, még sikeres is lehetnél. 

A ballagó bálunkon beszéltem vele utoljára, akkor többek közt még azt mondta: Tudom, nem vettek fel a katonatisztire, mert a polgári származásod miatt megbízhatatlannak minősítettek. Ne akarj írni, mert nem fogják jó szemmel nézni. Maradj meg a gitárnál, egy presszózenész nem olyan ember, akire valamiért is figyelne a belügy. Nyugatra úgysem mehetsz, mert kizárt, hogy útlevelet kapjál. Hallottam valakitől, hogy ki akarod tanulni a villanyszerelő szakmát. Ez jó ötlet, mert ahhoz nagyon is elvont és absztrakt gondolkodás szükséges, mert az áramot nem lehet látni a drótban, az elvont gondolkodásban nincs nálad hiány, ezért jó lesz az neked. 

Na, menj, és vidd el Gizust (aki az osztályfőnöknőm volt) egy táncra, mert már mindjárt sírva fakad..., mert még csak te nem táncoltál vele.

A későbbiekben már csak köszöntem neki, ha találkoztunk az utcán. Pontosan már nem is emlékszem, de pár évvel az érettségink után tragikus baleset áldozata lett, azonnal meghalt. Ha még élne, mert még élhetne, most nem volna annyi gondom, kikérhetném a véleményét bármiről, erről a blogról is.


Egykori mentorom, Székelyhidy Ágoston (Guszti bácsi), aki tanára volt a Hajdúböszörményi Bocskai István Gimnáziumnak (, bár engem nem tanított), akkoriban a Hajdú-Bihari Napló irodalmi mellékletének és az Alföld irodalmi folyóiratnak az olvasószerkesztője, és egyben szerzője is volt (főleg esszéket, értekezéseket és kritikákat írt), ekként véleményezte a Helénámhoz című, 3 versciklusból álló, kiadásra-kész kötetemet 1978-ban: 

"A gondolati versek erősebbek, az érzelmiek gyengébbek. Az ellentmondásos állapotok lezáratlan és kesernyés, irónikus, mérlegelő megfogalmazásai még mint elemek (egy-egy kompozícióban) is azt jelzik: itt lehet önálló, eredeti témát és hangot (tehát lírai egységességet) kibontakoztatni. Mindenképpen a Feloldoztalak bizonyítja."

Olvassátok jókedvvel ezeket az agyrém versikéket, és kacagjatok ugyanolyan felszabadultan és hangosan egy-egy soron, mint ahogy én tettem, amikor megírtam.


Megjegyzés: Utálom, amikor az ember (én) lefelé görget, és a betűk rendre kisebbednek, mert ezzel a blog formálisan és akaratlanul is azt jelzi, hogy azok, amik lentebb vannak, már nem annyira fontosak. Egy híroldalnál ragyogó lehet ez a megoldás, de itt nem, ezért ebben a dobozban valamennyi versikémet képi formátumra fogom lecserélni rövidesen. Apropó! Hogy képek lesznek a versikék. Nem is rossz ötlet: képekbe fogom ágyazni a versikéimet, s a méretük így állandó marad a sorrendtől függetlenül, és még a képek is mondhatnak valamit. Csak nem? Ez már a multimédia területe, ha jól sejtem, lehet hogy rossz helyre keveredtem. Csak vicceltem és most is azt teszem: okleveles multimedikus vagyok, minden bugyiba belelátok. Óvakodj tőlem !!!!

-SÉGEK

Arctalan a névtelenség
Hitetlen a képtelenség
Kekec gőg a szemtelenség
Hibát rejt a szertelenség


Pajzán csíny a meztelenség
Hitbarát az eltökéltség
Félelem a falfehérség
Rútnak párja lőn a szépség


Vakbarát a végtelenség
Hideg-szív a szenvtelenség
Örökölt a tettrekészség
Agitpropnak örök vétség


Izomgörcs a fark-merevség
Libidómra soh' sincs mentség
Szemfüles a pletykaéhség
Könnyen hull a nagy nehézség


                  ***

UGYAN MÁR

Bonviván
Betáncol a színre
Ugyan már
Iván ki, beállt a gerince


Bikkfakulcs
Nyikorog a zárban
Ugyan már
Mulcsa van, éghet a kályhában


Kinek fáj?
Elmondtam elégszer
Ugyan már
Fáj a máj, zsugortól köhécsel


Riasztó
Felrázott álmomból
Ugyan már
Fiaskó. Megbuktál, az tombol


Oltott-mész
Csordogál a kádba
Ugyan már
Mész most a vén büdös picsába

           ***

Sziporkák (1.)

Az űr épp oly végtelen, mint bennem a zűr.


***


- Hétvezérünk egyikének beceneve vénülő korában?
- Vak Ond.


***


Te is lehetsz nagyon erős, és mindenkor hatékony, csak előbb üld meg jól a vágyaid lovát. Figyelj a trapp ütemére, mert az a sajátod, s egyben az anyád szívverése is, Tőle kaptad egy életre, mikor még a méhében hordott. A ritmus sokkal ősibb, mint a zene, mert a véredből való, erre építkezz. A melódia túlontúl behízelgő, ördögi és csalafinta, könnyen becsaphat, zsarolhat, megtörhet, sőt: még fel is akaszthat. Bánj vele óvatosan, s maradj mindig a felszínen, ne hagyd, hogy teljesen a közeledbe férkőzzön és bemerítsen. Én tudom, mert már megpróbáltam. Még mindig ennek a levét iszom. 


***


English dialog in writing
- Mountains, like the Himalaya?
- Carpatians, Alps. I know these. And OK?
- Yes! Andok. Thenks.


              ***

HEJ!

Mi a kő?
Kő, ami kő.
Kőne?
Na, ne.

 ***

Ötlettár

   Azt mondja a fáma, hogy a téma az utcán hever. Szerintem azonban ott lapul valahol a zsebedben, vagy az emlékeid valamelyik hátsó szegletében. Ettől a megállapításomtól vezérelve egy nem mindennapi kéréssel rukkolok elő. Mivel a betegségeim miatt, ha még most nem is kötnek ágyhoz, csak nagyon ritkán és rövid időre lépem át a házunk küszöbét, ezért magányos vagyok és társaságra vágyom. Úgy gondolom, hogy majd a rendszeres olvasóimat megtisztelem azzal a lehetőséggel, hogy egy majdani új írásom alapjául szolgálható ötleteiket email-ben (csatolmányként, TXT formátumban, mert így egyszerűen be tudom emelni a blogba) elküldhessék nekem. Egy-egy beküldött ötlet nem lehet több mint 1000 karakter. Vigyázz, a szóköz is az. 
A legjobbakat, pontosítva: azokat, amelyek valamiért megmozgatták a fantáziámat, időrendben folyamatosan feltöltöm az ötlettárba, és a későbbiekben azokból válogatva, feldolgozva kívánok dolgozni életem hátralévő részében. Írhattok más nyelveken is, ami a Google-fordítóban benne van, azt a gépi fordítás után értelmezni tudom. Néha ugyan blőd a fordítás, de azért a lényegét megértem mindennek így is. 


Hajdanán a tollforgatók népes alkotói közösségekbe, vegyes társaságokba jártak, ahol a művészvilág rendszeresen összejött tájékozódni, szórakozni, politizálni, szóval, hogy az elméjüket mindig fitten tarthassák, vagy beültek egy (irodalmi) kávéházba délutánonként eszmét cserélni, illetve anyagot gyűjteni, vagy alkotni, netán támogatót, vagy egy befutott művész közelségét keresni, vagy csupán csak azért, hátha találkoznak egy olyan zöldfülű ifjonccal, aki érdemesnek mutatkozik a pátyolgatásra. Ezek a lehetőségek számomra nem adottak, ezért a leendő rendszeres olvasóimat mától úgy képzelem el, mint egy, a régi szép időkben létező valós és népes asztaltársaságot, ami egykor a Pilvaxot is jellemezte.


Nos, még nem tudom, kikre számíthatok, de annyit elárulok előzetesen, hogy nincs és nem is lesz alkalmazottam, aki a leveleket fogadja és intézkedik a köszönő válaszlevelek megküldéséről, ezért azt kérem, minden esetben kérjétek meg (állítsátok be a profilotokon) a szolgáltatót, jelezzen vissza, amikor a küldemény célba ért. Az ötlettárba bedolgozott küldeményeknél fel fogom tüntetni a beküldő nevét és a feltöltés idejét, s amikor néha belépsz ide, találkozhatsz az ötleteddel. Ezek további sorsáról nem fogok szólni, majd tetten éritek (, de könnyen meglehet, hogy nem) valamelyik írásomban.


ZÁRADÉK:
Ha nincs egyetlen használható ötleted sem, s csak olvasni akarod az írásaimat, mert nálam jól érzed magad, itt egy kis időre kikapcsolódhatsz a melletted elsuhanó könyörtelen valóságból, és szívből szeretnéd, hogy ez a blog még sokáig és aktívan működjön, ha megteheted, segíts engem egy kis anyagi támogatással. Bizonyára tisztában vagy azzal, hogy a jelenlegi magyar művészvilág zsákutcában vesztegel, képviselőinek zöme nagyon rossz anyagi körülmények között tengődik. Egy kis adalék a helyzetemről: A második házasságomból négy gyermekünk született, hála Istennek, egészségesek, nagyon büszke vagyok rájuk, és azt szeretném, hogy boldoguljanak, amikor majd elhagyják a szülői házat. Most ott tartunk, hogy a villamos fogyasztásmérőink előrefizetősök, ez annyit tesz, hogy havonta átlagosan egy heti szolgáltatást vagyunk képesek megfizetni, és nap mint nap az is gondot jelent, hogy egy egykilós friss kenyér kerüljön az asztalunkra. A segítségeddel újra áramot kaphat majd a számítógép, újra hasznosnak érezhetem magam, mert tudok dolgozni, pár napig nem lesz gond a friss kenyérrel, és biztosan én is tovább fogok élni. Azt, hogy az utolsó sorokat le merjem írni, jócskán fel kellett adnom a büszkeségemből, ami most fáj, de meg kellett tennem, mert nem egyedül élek, felelősnek érzem magam a családom ellátásáért és boldogulásáért. Az adományozásnak lesz majd egy külön helye ezen a blogon, ha keresed, meg fogod találni.


                            Köszönöm előre is, amit értünk teszel. 


                                                    Baráti üdvözlettel: Lányi Márton Géza

TALÁN

Meghalnék a keresztúton
Valahol Keresztúron
Mákoson, rákoson
Talán Fertőrákoson.

            ***

BAKAFÁNTOS

Bakafántos katakomba
Rajzszög állt a valagomba
Összement az anakonda
proletár lett Király Kobra


Meg vagyok most zavarodva
Szarok minden hatalomra
Pufajkások, fogasokra
Vigye őket Duna sodra


Forgókakast szélmalomra
Úgy megyünk a vigalomba
Siralomház nyitva, tárva
Felkészült az első táncra


Deáknénak vászna, rongya
Százfelé húz húsz porontya
Körmöst kaptam, nincs pityorka
Grizzlyvé nőtt medvezsónka


Másképp látja, lődd halomba
Munkásőrnek nincsen gondja
Szalutál most népünk frontja
Nem hiszi már, de még mondja


Téeszcsések munkaláza 
Jeget vert a dús kalászra
Munkaegység jár a frászra
Gumibot a zugkolbászra


Bort öntök a gitáromba
Puci segged rút, goromba
Jólesett az őzlábgomba
Most robban az atombomba


                 ***

CIKI

Micsoda vicsor e vacsora.

Nem csoda.

Nincs egyetlen vigyor, se csacsora.

         ***