Cövekrevert Benedek mélabús igaztörténete (3. rész)

                      A híd, ami majd valamivel összeköt

   Máskor már ilyestájban átsunnyogott hozzájuk a szomszédból a jóformájú Máli, és ha Kalárist is otthon találta, rögvest átváltott a bekódolt üzenetre:
– Jóreggelt a ház népének. Mi újság járja most felétek?
– Tudod, hogy nem örülök neked, te ócska ribanc. – válaszolta ilyenkor Kaláris fennenhangon, fűszerezvén néhol dölyfös dühvel, aztán jól rájuk csapta az ajtót, de azért megállt még egy időre kint hallgatózni az ajtó túlfelén. 
– Szomszéduram, Benedek. Ugyan, jöjjön már át kend egy kicsit. Megint meg kéne piszkálni azt a fránya mosógépet, mert csak kelepelget magában, de még egy fikarsznyit sem fordult benne meg a szennyes. – 

Aztán hamisan összemolyolygtak, s még bizton sejtették, hogy Kaláris jelen van, ott tapasztja a fülét az ajtó túlsó oldalán. Amikor aztán hallották tompán becsukódni a kiskaput, már tudták, hogy nem fog egyelőre zavarkodni, mertmán megin' elment meggyónni az atyához. Mindig is házhoz járt, vitt neki tíz friss tojást, meg egy üveg bort, ezért aztán a nyáj pásztora hálából megengedte, hogy eltévelyedett báránykája elszívjon rajta egy békepipát.

Aj-jaj-jaj! De most mégis éppen másként játszott a helyzet kimenetele. Mindeddig – pedig annak már három napja – senki emberfia nem nyomta le náluk a bemattult rézkilincset, valahogy megszünt az eleddig megszokott forgalom ezen a portán, mintha csak eltünt vón' az egész házuk, vagy tán sose is létezett volna.

Benedekben ekkorra már alig hált a lélek, mégis akkora bűzt árasztott maga körül, hogy még a legyek is messzire elkerülték. Aztán mielőtt végleg kilehelte vón' a lelkét, mán a' se tudta, él-e még egyáltalán, vagy csak épp álmodja ezt az egész históriát.

Mielőtt még ebbe belevágnék – Mért nem szóltok közbe, mi lett Kalárissal, hogy hazament-e egyáltalán. –, el kell még mesélnem egyet, s mást, többek között megválaszolom a két gondolatjel közé beszorított kérdéseket, még akkor is, ha nem tettem kérdőjelet.

Kaláris elcsühögött egy félnapi járásnyival odébb lévő faluba, Szőrmegbundafalvába, ahol rögvest pénzzé tette a Bözsit, meghált az ottani tiszteletes úrnál, és vele..., reggel főzött a vén kópénak egy kiadós kakaóskávét, aprított bele neki frissen illatozó mazsolás-kalácsot, s mielőtt elköszönt volna, csak úgy mókából, kívánalomból, vagy heccből, megegyszer felszökött a szemébe esdeklőn meredő rúd végére. 

Aztán, miután jól kitáncolta magát, és abből is elege lett, magához vette a perselypénz felét, mert ugye minimum ennyi legalább dukál neki, hiszen ő egy tisztességes, köztiszteletben álló asszony, nem egy söpredék árokszéli kúrva, aki előre követeli a jussát. Ha szolgáltatott is bármit és bármikor, azt sose ingyen tette, mert hát most példaként említve: mi köze is vóna egy unitárius tiszteletes úrhoz, amikor Ő a nagylőcsi atyához van teljesen odaszokva, és teljesen belebolondulva. 

A szerelmetes szerelmeskedés pedig nem szolgáltatás, hanem egyikünk teljes kiszolgáltatottsága a másikónk felé, de megfordítva is éppen úgy igaz. Ha nem hiszed, járjál utána. Én már beértem egyszer-kétszer, és hasonló megállapításra jutottam.

Herczeg Klára már vágyott is az atyára nyomban, ahogy emígy-e megjelent gondolatában, ezért gyorsan behúzta maga után a tiszteletes ajtaját és elindult haza gyalog a legközelebbik vakúton. Legalábbis így nevezték arrafelé akkor azokat a keskeny utakat, amelyek a magánföldek, és a mégapróbb nadrágszíjparcellák mezsgyehatárán húzódtak, és kacskaringóztak hegyen-völgyön-dombon át, s ki tudja, meddig ..., tán még végig is járhatod ezen a földet, s ha mindent jól csináltál, egyszer majd szembejössz magaddal.

Harmadnapon délután, vagy már inkább estefelé érkezett csak haza, és feltünt neki, hogy nem szalad eléje az öreg Bodri kutyájuk. Bodri egy vén fekete puli volt, valaha úgy bakzott, mint a nyulak, ma már rá se hederít a fehérnépre, még csak egy vakkantást sem tesz utánuk. Jól el van így, néha megzavar egy-két kotkodácsoló tyúkot, akik éppen a tojásrakáshoz keresik a fészket. 

Még nem is olyan régen, olyan is megtörtént vele egyszer, hogy annyira felidegsítette az egyik tyúk, az örökösnek tűnő kotkodácsolásával, hogy elvakult dühében tollastul, bőröstül és tojásostul együtt azonnal felfalta. Kapott is a seprűnyéllel vagy huszonötöt, Kaláris, a falkavezér, megtanította őt kesztyűbe' dudálni. Tán még ma sem heverte ki teljesen, de ezt mán tán sose tudjuk meg, mert ugyanúgy köddé vált, mint a gazdája.

Hát, igen. Kaláris nemcsak a Bodrit nem találta, az urát sem. Ez utóbbihoz már régen hozzászokott, ezért rá se hederített, gondolta: "Rossz pénz sose vész el". A Bodri viszont izgatta, ez a kutya végtelen hűséges volt a házhoz, sose kóborolt el, mindig védte a territóriumát. Nem sokat ugatott, de mindig szeretett orvul – egy mukk nélkül – az inába marni azoknak, akiket nem szívlelt. Ez volt a hobbija. Ha bepanaszolták Kalárisnak, az csak legyintett, és egy nagyot hahotázott rajta, mert hát nincs nagyobb öröm a kárörömnél..., legalább is Kalárisnak nem volt.

Gyorsan összeütött magának egy kiadós omlettet: felvert tíz egész tojást, kicsit megsózta, vágott hozzá zöldpaprikát – paradicsomot nem, mert azt csak a rizses lecsóban tudta elviselni –, belekarikázott 2 közepes fej vöröshagymát, egy fél szál füstöltkolbászt, kanalazott hozzá 10 dekányi – tepertőpörc alól kiolvasztott – zsiradékot, vágott bele egy evőkanálnyi friss petrezselyemzöldet, szórt rá kétcsipet köménymagot, reszelt bele egy kis házi keménysajtot, és az egészet nyakonöntötte 3 deci – kevéske máléliszttel dúsított – tejföllel (a pincében tárolt zöldmázos agyagkancsóból), tüstént aláröffentett a magaslábú aprócska spórnak, s már tíz perccel később jóllakottan, lehiggadtan és kisimult arcvonásokkal nekiindult a hátsó kert felé, hogy felkutassa a Bodrit. 

Egy kicsit ugyan félt attól, hogy majd valamelyik összevágásra-váró rönk alatt kimúlva találja, mert már jócskán benne volt a korban. Azt hiszem, 14-nek mondta legutóbb, amikor náluk jártam. Ha ember lett volna, még tán Benedek szépapjának is bepászolhatott vóna.

Aztán ahogy ott botorkált a hátsó kerti csalánosban, észrevett egy kidengelt mélyedést. Ott nem volt már egyetlen eleven csalán sem, csak erős húgy- és szarszag. 
– Jó étvágyat! – botlott elő belőle a hirtelen gondolat, amin elmosolyodott, aztán hátrahőkölt, de csak annyira, hogy ne érezze ezt az átható bűzt. 

Tanácstalanná lett. Nem tudott mire gondolni. Nem értette, miként keletkezhetett ez a mélyedés a csalánosban, miért érez egyáltaljában bűzt, amikor ott nyoma sincs se húgynak, se szarnak, se kutyának, se Benedeknek. 

Ez aztán annyira magasan feladta neki a leckét, hogy kezdte magát igazán rosszul érezni a saját vackában (merthogy Benedeknek csak annyija vót, ami rajta vót, amikor összekerültek), hogy kezdett rátörni a páni félelem, még egy kis hideg is kirázta. Majd borzongása fokozódott. Úgy érezte, mintha égnek állna minden hajaszála, mert még a kézfején is ágaskodni kezdtek a ritkán álló aprócska bodor-pihék, csak kapkodott a levegő után, s hogy ne essen össze menten, belekapaszkodott az egyik (sefekete-sefehér epertet termő) eperfa feléje konyuló ágába. 

Miután túl volt a nehezén és sikerült összeszednie magát, ösztönösen, a tudatalattijából indított parancsnak engedelmeskedvén általbotorkált Málihoz, ahol még sohasem járt korábban. Az persze egy percre sem villant át szürkeállománya eresebb burkán, hogy Benedek esetleg egy szörnyű bűntény áldozata lett, amihez még neki is köze lehet egyszer, ha valaki, – például egy rosszakaró – megfincogtatja az ügyet.

Volt is meglepetés mindkettőjük részéről. Máli is megijedt, mert azt hitte magában, hogy Benedekkel történhetett valami, ha csak úgy uk-muk-fukk, kéretlenül betoppantott hozzá a vetélytársa. Kaláris azért ijedt meg, mert míg meg nem látta Málit, nem is tudta felfogni, mivel telt el a legutóbbi 2-3 perce. Úgy ment át oda, mint egy holdkóros, sejtelme nem volt, merre viszi a lába, ezért lett aztán ez a nagy riadalom a szomszédháznál. Bár a miértekből visszafejthető okok ugyan kissé különböztek, de a két nő viselkedése valahogy mégis egybehangzóan hasonlatosnak mutatkozott.

Amikor már volt annyi erejük, hogy a meglepetés riadalmát leküzdjék magukban, hirtelen egyszerre szólaltak meg: 
– Csak nincs valami baj? – A kórusban-beszéléstől mindketten elnevették magukat, pedig egyáltalán nem voltak vidám kedvükben. 

Kaláris elmesélte, hogy se kutya, se Benedek, meg hogy rossz az előérzete és hogy nem érti azt a hátsó kerti bűzölgő mélyedést a ledengelt csalánosban, és hogy jöjjön át vele a Máli, és nézzék meg újra, illetőleg vegyék jobban is szemügyre együtt, most már immáron ketten azt a fölöttébb gyanús helyet. 

Máli, bár Kaláris nem is kérdezte, szabadkozott, hogy Benedek nem járt nála ma. Azt nem merte mondani, hogy sose, mert tudta, hogy Kaláris tisztában van a viszonyukkal, csak nem beszél róla senkinek, mert akkor nevetség tárgya lenne a faluban, azt pedig semmiképp nem akarja. Máli se dicsekedett soha Benedekről senkinek, – mert Szalasztayt nem lehetett sehogy sem egy lapon említeni a Ferkóval, mert az egy nagydarab, deli és stramm ember volt –, és mert a Benedekről sok mindent el lehetett mondani, képzelni, de hogy még kujon is lenne, azt Nagylőcsön eleddig sosem gondolta róla senki. 

Máli egy özvegy negyvenes, aki mellesleg egy nagyon szépasszonynak mutatta magát, a túlzásokat messziről is elkerülve, mindig ápolt, természetes és üde volt, tehát mindennel jól megáldott ahhoz, hogy bárki ember fiát könnyűszerrel levegye a lábáról. De mégsem tette, még az atyát se ajnározta, így aztán mindenki szentül meg volt győződve arról, hogy a Máli teljességgel érintetlen, mióta csak az urára ráhúzták az ősöktől zsírosabbá lett nyirkos kapaföldet. 

Benedek csak egy csikasz kis torzó volt (nagy kerek fej, rövid nyak és mégrövidebb végtagok) Ferkóhoz képest, alig haladta meg a másfél métert, még katonának sem volt jó. A fejénél csak a hasa volt nagyobb, olyan kerekre domborodott, mint egy szakajtó, ezért a mi Benedekünk úgy járt-kelt Nagylőcsön, környékén, és mindenütt, ahol csak megfordult, mint aki egy kissé fennen hordaná az orrát, pedig valójában nem volt egy nagy arc, csak hogy előre ne essék a saját hasa miatt, egy kissé hátra-dőlten kellett tartania az egész testét, és ebbe ráadásul még a feje is beleszámoltatott. 

Szóval, nemigen illettek össze, de Kaláris is hallgatott, mint a sír, ezért senki sem tudta volt összeboronálni őket, ettől függetlenül gyakran és kiadósan szeretkeztek, mert mindkettőjüknek sok öröme telt benne. Hogy miért? Ezt az egyet nem fogalmazták meg, mert fel sem ötlött bennük sosem, hogy a viszonyukat valaha is, és valamiért is meg kéne vitatni.

Az élet márcsak ilyen, a kémia egy olyan nagybetűs és önálló effekt, vagy plugin a testi örömszerzés területén, amely nem kér a kivülállótól sem véleményt, sem előítéletet, sem tanácsot, sem engedélyt, mégis hipp-hopp összeragasztja kiszemeltjeit. Akik így találnak egymásra, soha nem fognak tudni egymástól megszabadulni, s tán még annál is inkább nem, minélte jobban akarják.

Hétfőn aztán a két barátnő, merthogy azzá lettek, ha már így rendelte a sors, egymásba karolva beutaztak a megyeszékhelyre, Petribotra, hogy bejelentsék Szalasztay Benedek, nagylőcsi magángazda eltűnését. A Bodrit ugyan elfelejtették bejelenteni, de azt legalább megsiratták.., és nemcsak egyszer.

                                                    ***