Betájolás
Ez a Nagylőcs feltehetően onnét kaphatta a nevét, hogy hajdanán itt készült az első olyan lovasszekér, aminek a hátsó kereke szándékosan nagyobb volt, mint az első. Mi volt ebben a ráció? Elmondom. A lőcs-nélküli és a kis-lőcsös szekerek összes kereke egyformán kicsi volt, ezért aztán hegynek menet két sodrott lóval, vagy ökörrel kellett vontatniuk. A nagy-lőcsös szekér feltalálása a maga idejében felért annyival, mint Edison első villanykörtéje. Miért? Mert a nagy-lőcsöst a rápakolt rakomány a saját súlyától előre lendítette, így aztán az igavonó csak arra kellett, hogy a bakon ülő mindig a megfelelő irányba terelhesse az önjáró járművet. Azért ennek is, mint bármi másnak, vót egy bitang nagy hibája, mégpedig: Ha a ló például egy váratlan lejtőn eszeveszett nyargalásba kezdett, a hátsó nagy-kerekek minduntalan le akarták előzni az elülső kisebbeket, ezért a szekér egyre sűrűbben és egyre inkább nagyobb ívben ki-kitért hol jobbra, hol balra, s miután ezt a kecélést képtelen volt abbahagyni, egy óvatlan pillanatban a fülön csípett pillanat felényi leforgása alatt a feje-tetejére állt. Eme közismert gikszer ellenére még ma is gyártják ezt a nagylőcsi szekeret. Minden valószínűség szerint azért, mert már túl sokan szívjuk a levegőt ezen az agyongyötört Föld nevű bolygón.
Tehát ez a híres-nevezetes Nagylőcs a fénykorát a XIX. század utolsó harmadában élte, miután e század derekán, a hajdan volt Szászország területéről ideszalajtott tíz szerencsét próbáló német-ajkú család a Rigó-hegyi jól frekventált lankákon iparszerű szőlőtermesztésbe és borászatba kezdett. A bor mellett sietősen megjelent az úgynevezett csatlós-, vagy háttéripar is, így aztán nemsokára helyben készült az egész hóbelevanc: hordók, dézsák, kádak, puttonyok, korcsolyák, kotyogók, dugók, csapok, meg lopók, de még a zúzók és a prések is. S hogy el ne felejtsem, helyben készültek még a csőszök tolvajriasztó füttyentgetői is, és nem is akármilyen fából, egyenesen habos jávorból. Ekkoron a falunak futta még saját bíróra, jegyzőre, gazdatisztre, tanítóra, papra, harangozóra, rikkancsra, tűzőrszemre, erdőkerülőre, csőszre és kokastollas fogdmegre. Itt nyomták hetente a jó-hírű kétlapos lapot, Nagylőcs Süvöltőjét, ami a napi hírek mellett buzgón felvállalta a bővebb pátria pletykáinak ízes kiteregetését, mindezek mellett rendelkezett népszerű hirdetési rovattal, amiben például ilyen is állt, hogy: "Eladó a menyasszony", meg-hogy "Alig-mosott csizmakapca fele áron kiadó".
Akkoriban az állandó lakosok száma még az ezret is meghaladta. Ma bezzeg már a négyszázat is csak éppen hogy súrolja, amiből a gyerekszám még a húszat sem teszi ki. Dejszen, ha ekkora vehemenciával folytatják majd itt a gyerekcsinálást a jövőben, száz év elmúltával tán már a térképről is kikopnak, s mindössze csak a kihalt falvak listáját fogják gyarapítani, és azt is csak eggyel.
Ebben a zsákfalucskában él többek mellett az egyik virtikli őslakos, az azóta hirtelen köddé-vált Szalasztay Benedek, no meg az asszonya, akit mindenki csak Kalárisnak hiv Benedek után, s aki valójában született Herczeg Klára, a pispiricsi jegyző lánya, s aki valaha hét vármegye – legalább is arcra a – legrútabb, s egyszersmind leggazdagabb menyasszonya volt. Klára első látásra olyan benyomást volt képes kelteni magáról a rácsodálkozóban, mintha csak egy orosz vasúti talpfát látna megelevenedni. Sokat nyomott a mázsán, és ha kapnál tőle egy jól elhelyezett pofont, azonnal sűrű whitworth-menet tekeredne a megperdülő, de egyébként merev nyakadra.
Megmintázom nektek most tőszavakban Benedeket, hogy legyen vajmi gőzötök róla. Itt született a Bús gerlice utca végében, a helységjelző-tábla szomszédságában, az utolsó egyedülálló, mára már romos kis házikóban. Amikor ezt írtam, éppen betöltötte az ötvenet. Bőre sárgás, könnyen barnuló, tipikusan az ázsiai rasszt képviseli. Szemöldöke dús, sötét, fényes, és jó-rajzos. Szeme apró, mélyen-ülő, és barna, így szembogarát csak akkor látni, amikor belesüt a fény. Fülei nagyok és kissé elállóak. Bakancsa negyvenes, csizmája egy kicsit nagyobb. Tenyere erős, szegletes, és termetéhez képest nagy. Ujjai vastagok, rövidek, marok-szorítása kegyetlen. Csak nagy-ritkán veszi elő a késes beretváját, mert majdhogynem szőrtelen, csak a bajsza helyén és az álla-csücskén pelyhedzik néha egy-egy kis szőkés-barna folt, amit le kell húznia. A haja? Az nincs már neki, a feje fényes és teljesen tar, akár egy biliárdgolyó. Nagyon vágyódott gyermek után, és főleg fiúra, akinek átadhatta volna mindazt, amit ő tud. Ha Máli várandóssá lett volna tőle, akkor nyíltan is felvállalta volna a kapcsolatukat, és a válás után Málival élt vón egyben ásó, s kapa-elválasztásig.
Hogy Kalárist is jobban ismerjétek: Ő most 52 éves, könyvelő a megyei önkormányzatnál. Bőrszíne lágyan kreol, homloka magas, tán még túlontúl is, szeme nagy, színe mosott vizenyős-kék, kissé dülledt, ellenben tekintete nagyon is frivol, mert a szembogara alatt alul-fölül jól kivillan a szem-fehér. Szemöldöke alig kivehető, rövid, és keskeny-vonalú. Haja egyenesszálú, se szőke, se barna, és mindig rövidre-vágott. Arca erős, széles és csontos, vasakaratot tükröző. Ajka keskeny, papilla-élek elmosódottak. Füle apró és húsos. Topánkái negyvenkettesek, de az is meglehet, hogy ennél nagyobbak. Egy jó-madzag volt már tini-korában is, mindig az esendő papokat fogta ki magának, akik tudtak is, akartak is hallgatni. Már több művi-vetéléssel megszakított terhességgel számolt, amikor férjül vette Benedeket. Azért gombolta le a piacon, mert már betöltötte a huszonnyolcat, és attól félt (és joggal), hogy pártában marad. Benedek dolgos gazda lett a háznál, vagyis bevált, így a számítása is. Tudta jól, hogy egyetlen magzatot sem fog tudni kihordani, ettől függetlenül mindig az urát káromolta, de sosem mások előtt, amiért nem tudta teherbe ejteni. Soha nem vágyott az anyaságra igazán, de ezt kitűnően leplezte mindenki előtt.
Megismeritek a szomszédban lakó negyvenes Málit, aki az egyenlő-oldalú (és egyben egyenlő-szárú) szerelmi háromszög egyik csúcsa, s akibe úgyannyira belebotlott Benedek, hogy majd mindig annak a levét issza, de ha jól belegondolunk, s ha még csak látszatra is, a háromszögünk szögszámai rejtélyesen még meg is sokasodnak néha.
Azért, hogy kerek legyen a kép, Máliról is lejtek egyet, s mást. Kora most éppen negyvennégy. Egyik apai dédanyja ír származású volt. Magassága 158 cm, csípő- és mellbősége ideális. Bőre porcelán-fehér, teles tele apró szeplőkkel, ami nagyon jól áll neki. Ez a szexepilje. Arca szív-formát mutat, szeme búzavirág-kék, apró és mélyen-ülő, szemhéja enyhén mandula-metszésű. Szemöldöke természetesen sötét, ízlésesen szedi. Tekintete vidám, ugyanakkor ábrándozó, de ha jobban belelátunk, egy picinykét kacér és büszke is valahol. Homloka átlagos magasságú, lágyan a fejtető-felé ívelő, orra rövid, vastag és kissé fitos. Az orrvégi porccal szemközti likszájak erősen metszettek, ami nemesi származást jelez. A fülét nem láttam, mert a természetesen göndör és hosszú bronzvörös haját, ami nagyon sűrű, de nem erős-szálú, kibontva hordta. Nem az a tipikus csókos szájú, de ajkai vastagok, szépen rajzoltak, és szájfestés nélkül is mindig pirosak. A keze nőies, hosszúkás, finom ujjakkal és körmökkel, de semmiképp sem dologtalannak látszó. Tenyerében a Vénusz-domb kifejezetten fejlett és rózsás. Harmincnyolcas cipőt visel, és nyaranta szeret mezítláb járni. A lakáson belül soha nem visel lábbelit. Ferkótól nem lehetett gyermeke, mert genetikailag nem illettek össze. Benedektől – az ura halálát követő harmadik évben – egyszer már volt áldott állapotban, de elhajtatta, mert félt Kaláris bosszújától és faluja lepcses szájától.
Úgy emlékszem, mintha 2012 Pünkösd reggelén történt volna az eset, de az is megeshetett, hogy éppen valamelyik péntek-tizenharmadikán történt –, de most légyen elég annyi, hogy mindenképpen a minap volt..., amikor Szalasztay Benedeket megint csak elővette az oly sokszor nálajárt aggodalom, mert most ezegyszer észrevette (máskor nem szokása észrevenni semmit), hogy valaki, aki nem lehetett más, – gyanította Benedek –, mint az asszonya, egy óvatlan pillannatában alaposan odacövekelte a földhöz a hátsó kertben, miközben a szomszédban észbontón lengében kapáló Málit vizslázgatta hosszan elmerengve éppen.
Kaláris kipányvázta Benedeket, akár egy kóborlóhajlamú jószágot, illetve mint egy rakoncátlanul oktondi barmot, mert ha véletlenül nagy ritkán keresni merte valamiért az urát, arra sosem tudott rátalálni. Nos, úgy érezte, hogy ezzel az üggyel az elkövetkezendő idők során már nem lesz többet gondja, merthogy sikeresen elszakította Benedeket egy életre Málitól.
Így aztán Benedek, – aki rég elhíresült az iszonytatosan gyors észjárásáról, az állandóan máshol-okoskodásairól, és a Kaláris szitáján át jól kivehető (rendszeresen visszajáró) koslatásairól, – most egykedvűen, lélekben is mellécövekelt a valóságos cövekhez, s várta türelemmel és esendő fizimiskával, hogy vajon mikor enged fel majd asszonya borúja, mer' az hót-ziher, csakis ő tehette vele meg ezt az aljasságot, de hát arról Ő sem tehet, hogy nem látta egészen kristály tisztán az akciót, mert csak annyit vett észre, hogy hátulról, és számára teljességgel váratlanul egy óriási ütés érte a tarkóján, aztán se kép, se hang, megszakadt a Benedek által megélt valóság filmje.
– Ó, az én drágalátos párom, az én gyöngykoszorús Kalárisom – morzsolta elől a szájában bambán az éledező Benedek, s amikor teljesen feleszmélt..., kisvártatva emígyen folytatá:
– Az a szemét, mocskos kurva, hát nem kifigyelte, mikor nem figyelek oda.
***
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése