A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Hogy mi is történt ezután valójában. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Hogy mi is történt ezután valójában. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. július 18., szerda

Cövekrevert Benedek mélabús igaztörténete (2. rész)


                    Hogy mi is történt ezután valójában?

   Hát, arra azonban várhatott Szalasztay Benedek, hogy az asszonya egyszer is eloldja, ez a cselekedet sehogyan sem tudott, vagy tán nem is akart megtörténni. Úgy hiszem, már mindegy is, melyik volt a való, a lényeg az, hogy Benedek végzetesen a cövek foglya maradt. 

Kérdezhetnéd most:
- Mi történhet még ezek után, ha a főhőst máris kicsinálta az asszonya még a mű első harmadának első negyedében? 
- Miért nem üvöltötte össze a szomszédokat, vagy az utcai járókelőket Szalasztay, valaki csak-csak a segítségére sietett volna.
- Csak várd ki a végét, az még odébb lesz. – Válaszolnám, ha valaki is megkérdezett volna, de hát az én olvasóim csak róják a sorokat, nem akarnak közbevágni, nehogy kizökkentsenek. Ha nem akarjátok, hát nem lesz online dialógus. Megyünk tovább, és nézzük, miként alakultak a későbbi fejlemények. Annyi azonban még hozzátartozik az igazsághoz, hogy cövekrevert Benedek még látta Kalárist nagy sebtében elviharzani a háztól, aki buzgón meglovagolta a régi körmös-traktort, és úgy elvágtatott rajta, mint a szél. Ó, ez már túlzás, nem fogjátok elhinni. Csakhogy hihetőbb legyen: úgy elvágtatott rajta, mint Zenthe Ferenc valaha a tenkes kapitányában..., hogy... csakúgy porzott az út utána. 

Mindítig leste a pillanatot Benedek, mikor tűnik újfent elő az asszonya, mikor pöfög már be Bözsivel a portára, és végre vége legyen ennek a kegyetlen játéknak, de az a bosszúra éhes önjáró talpfa sehogyan sem érkezett haza, vagy csak nem volt benne elegendő hajlandóság, hogy rávegye magát a hazaindulásra, avagy tudott ugyan parancsolni magának, csak éppen most nem fogadott szót. Szerintem, már ez is mindegy. 

Most – bár tilos lenne – egy kicsit előre vetítem a dolgok kimenetelét, Kaláris önfejű távolmaradása megbocsájthatatlan következményekkel járt. De erről majd később.

Abban az időszakban – hogy miként is alakult a degresszív progresszió a folyamatban, s csakhogy jobban értsd; amikortól ameddig szenvedett a cövek végén Benedek – kutya rekkentő hőség emésztette Nagylőcs kies és tágabb környes környékét, mialatt Benedek már látott egymásután elmúlni két pitymallatot is azóta, mióta Kaláris így magára hagyta őt a saját szarában. 

A nappalokat nehezen viselte, de mégis.., valahogy megadóan tűrte. A csillagos éjszakákat szépen átpihente, egy kicsit álmodott Máliról, a köztük tomboló ősi szenvedélyről, egy kicsit számba vette eddigi életét, hogy miért is nem születhetett gyermeke, egy kicsit bocsánatot kért Kaláristól, amiért ennyire bolondul Máli után, egy kicsit győzködte volt saját magát, hogy majd minden bűnére feloldozást fog nyerni, egy kicsit gondolt a hórihorgas vénülő atyára, akinek Kaláris oly buzgón hordja a friss tojást, és a legjobbik borát, egy kicsit visszaemlékezett Sodró Ferkóra, aki gyerekkorában a legjobb barátja, ót' a Máli férje vót, aztán egy szörnyű balesetben meghótt, egy rönkvágó gatter hosszában pontosan felébe szelte, s mikor lemázsálták egyik felét a másik után, a mázsa ötkilós eltérést mutatott a jobbik fele javára. Ezen csámcsogott Nagylőcs évekig, de sehogyan sem tanáltak rá hihető, pláne nem értelmes magyarázatot. A legesleghülyébbik az vót, hogy a Ferkónak irdatlan nagy lelke vót, oszt az nyomott öt kilót. Ezt az utolsót még meg is mosolyogta képletesen a bajsza alatt, mert az sose vót néki. És az a gondolat, hogy "Milyen közelinek tűnik most a mennyeknek országa, ahová nemsoká én is bebocsáttatást kapok", teljesen megnyugtatta, s egy kis időre beleájult az időtlenség fekete köpenyébe.

Maga se tudta megmagyarázni magának sehogy, mitül lett egyszeribe ennyire könnyen kezelhető és ilyen mimóza kezesbárány. Megadta a módját rendesen, mert előbb csak mintha gőzölögve főtt volna, mint egy köpcös rák a cuppogó fedő alatt, de másnap már sült a zsírjában a napon, akár egy kiselejtezett és karóbahúzott kappan, de csak úgy spontán és vigécen, mellőzve mindenféle UV-s kenceficét. 

Csak egyet sajnált nagyon, nem tudott sehogysem a hasára fordulni, pedig próbálta százszor is, de nem ment. Bármiféle helyzetváltoztatásra képtelen volt ebben a szoros gúzsban, így hát kénytelen volt tovább ülni a saját ürítéseiben. Az alfertáját jellemző egyre égetőbb és maróbb érzés már-már kezdett túltenni a kopasz feje búbjára tűző nap-okozta fájdalmon. 

Kezdte lassan kikezdeni Benedek állóképességét ez a két végpontból támadó és harapófogó-szerűen átnyaláboló kutyaszorító érzés. Ilyenkor gyorsan mindig másra kezdett gondolni. Például, ilyesféléket forgatott magában, mint például: – Milyen jó, hogy legalább a pocakom nem fáj, és még ugyanolyan kerek és feszes – foszforeszkált kínja elviselhetőbbé tétele érdekében Benedek, de én úgy hallottam valakitől, aki véletlenül egy, a függőleges felében elszáradt diófa tetejéről, és éppen véletlenül egy kopasz varjú társaságában, és szintén véletlenül, és oly sokáig figyelte Benedeket, hogy: – Az is meglapult egy jócskányit, mint amikor a ritkuló gumiköpenyből lassacskán elslisszan az ájernek nyomása. – Hát egyelőre ennyit a Szalasztay-féle igazmondásáról.

És ez így van jól. Nagylőcsön még a falnak is füles szeme van, ahol semmit nem lehet megúszni büntetlenül. És ha mégis? Vajon lefogják-e valaha is Herczeg Klárát ezért a cövekreverésért? Nyomozta-e Erdélyország milíciája valamikor is a családon belül elkövetett, és csendben lezajló gaztetteket? Volna még ezernyi kérdés, ami megválaszolásra várna, de ez a történet nem lesz annyira hosszúlére eresztve, mint képzeled. Most még esetleg úgy tünhet neked, de tévedsz, mert fel fognak pörögni az események, és sok részletet szándékosan magamba fogok tartani, csakhogy mihamarabb vége legyen, mert kezd az agyamra menni már ennek a Szalasztaynak a tehetetlensége.

Szerdára virradóra már ez a szerencsétlen flótás úgy nézett ki, mint aki egy főttutánsült virsliből hirtelen átvedlett vón' Kuntakintébe, csak szemének a fehérje villódzott még beesetten, haloványan, sekélyen és ritkuló ütemezésben, de már nem mondhatni, hogy hófehéren, hanem a csipától, és a magára evickéltetett portól homályosan, és ollyaska vérvörös-fakón, mintha csak egy nagy adag sóban pácolt szárított tüdőt nézegetnénk valahol az útszéli porban.

Amikor még néha magánál volt, bár ez már egyre ritkábban fordult elő vele, még erősen bízott abban, hogy túlélheti, de leginkább csak annyit érzett, hogy a szomjúságtól menten odavész. 

Nem mert a Napba nézni, mert nem akart. Inkább csak kókadtan maga elé meredt révedten, ahol egy nagy, hullámzó, és feléje hömpölygő nyílt vízözönt látott, ami persze közelről sem fedte a valóságot, mert már csak feküdt a kínjában kifészkelt csalános közepében egy bűzölgő mélyedésben, és amikor eljött a pillanat, hogy felvállalja a sorsát, megadóan várni kezdte, mikor köszönt rá a szenvedéseitől megszabadítani szándékszó kaszás. 

Nem kellet neki messzire mennie, hiszen mozdulni sem tudott, így aztán helyben végezte el minden dolgát. Eleinte kiadós porciókban – amikor még lezserre fogta, illetve majd-nemhogy fittyet hányt az ügyre, mert azt hitte, hogy ez csak a Kaláris féltékenysége szülte kifundált és kiprovokált ocsmány túlélési játék, egy olyasmi próbatétel-féle, amiben most neki feltétlenül bizonyítania kell valamit. Hogy mit, azt sajnos, nem tudta, de azt igen is igen, hogy megpróbál mindenben megfelelni az asszonya kihívásának, legalábbis azzal a részével, hogy mindenképpen életben marad, ezért aztán még egy félmukk se buggyant fel belüle, nehogy elbukjon ezen a próbán, – de már a második naptól kezdődően ritkította ürítéseit és jelentősen visszafogta a mennyiséget is, hogy maradjon benne még egy kis tartalék lé, mert titkon még néha most is reménykedett valamiféle csodában, ami majd megfordíthatja kegyetlen sorsa visszájáról megrakott szekerét. 

                                                ***